Annie Leibovitz első fényképezőgépét 18 évesen vette amikor festészeti tanulmányait szüneteltette és, édesanyjával kirándult Japánban. Leibovitz akkoriban még nem gondolt a fotózásra, így egy olcsó Minolta SR-T 101 fényképezőgépet szerzett be.
Azóta viszont vezetőkről, zenészekről, színészekről és aktivistákról készített fotói miatt ünneplik, amelyek egyformán lefegyverzik és dicsőítik alanyukat. ”Anne Leibovitz: Wonderland” című új fotóalbum, először feszi fókuszba több évtizedes karrierjét a divatfotózásban és a képeket, amelyeket a Vogue számára készített.
A 72 éves művész legtöbb fotója elmossa a határokat a fotózsurnalizmus, – amely arra törekszik, hogy egy múló pillanat dokumentálásával őrizze meg a valóságot – és a szerkesztett fotó között, amely stilizáltan mutatja be alanyait, hogy a termékeket népszerűsítsen, egy történetet meséljen el, vagy hogy figyelmet keltsen. Diákként Leibovitzot lenyűgözte a dokumentarista fotó és divatfotó közötti súrlódás. „Az előbbit magas szintűnek tartották, a másodikat pedig inkább kereskedelmi jellegűnek.”
Úgy hiszi a csillogást érdemes fotózni. Alanyit – legyen azok politikusok, mint Hilary Clinton, pop-sztárok, mint Lady Gaga, vagy aktivisták, mint Malala Yousafzai – zavarba ejtően realisztikus módon ragadja meg. Ugyanakkor drámai megvilágításban rendezi el őket, amelynek ragyogása a barokk mesterek által használt chiaroscuro technikára emlékeztet.
Leibovitz egyszer abban reménykedett, hogy festőművész lesz belőle, ám ezt hamar elvetette, és esti iskolai órákat vett fotózásból. „Az akkori absztakt festészet, túl dühös volt, és nem volt meg a türelmem hozzá.”
1970-ben a Rolling Stone magazinnál kezdett el dolgozni, amelynek 1973-tól főszerkesztője lett. Napi munkájának izgalma ellenére, gyakran megfordult az újságosbódéknál, ahol az olyan fotóművészek, mint Helmut Newton és Guy Bourdin dekadens képeivel teli fényes magazinokat lapozgatta. Párhuzamot látott abban a stílusban, ahogy ők alkottak és ahogyan ő a dolgozott a turnézó rock énesekkel. Ez új ötleteket adott ahhoz, hogyan is készíthetne képeket.
Úgy gondolja, hogy ő maga, aki a kamera mögött áll és alanya, aki előtte, egy közös performanszban vesznek részt. Leibovitz anyja tánctanár volt, és állandóan beíratta lányát órákra. „Ez megváltoztatta a fényképezőgép körüli szemléletemet.”
2007-ben ő olt az első amerikai fotográfus, aki hivatalosan is lefényképezhette II. Erzsébet királynőt és családját. A kutatás szerves részét képezi az ilyen jellegű megbízásoknak. „Nem engedhetem meg magamnak, hogy terv nélkül menjek el a fotózásra.” Alanyaira kreatív partnerekként tekint, és a végső kép ennek a kapcsolatnak a visszatükröződése. De a fotózás, közvetlensége és realizmusa ellenére mindig egyfajta fikció marad. „Soha nem lesz lehetséges egyetlen felvételen az alany teljes komplexitását megragadni. “Egy embernek csak tíz százalékát lehet egy képen megragadni.”
Ha tetszett a tudósítás, kérjük, támogassa a PannonHírnök munkáját és kövessen minket a Facebookon
