Ukrajna: egy háború margójára

Egy háború margójára: Katonai konfliktus a szomszédos Ukrajnában

A 2013-as év végén megindult, európai integrációt sürgető tüntetések az akkori, inkább oroszbarát ukrán elnök, Viktor Janukovics bukását jelentette, illetve Ukrajna területi és hovatartozási integritásának megszűnését. Ha szeretnénk nagyon leegyszerűsítve megfogalmazni, az ország nyugati része Európa, keleti része Oroszország mellett tette le a voksát.

Ez a véres megosztottság mindmáig tartó boszorkányüldözést eredményezett a keleti és a nyugati blokkban egyaránt. Hiába az egyik oldal európai értékekhez való vágyódása, vagy a másik orosz birodalmi elképzelések adta magabiztossága, mindkét tábor módszeres támadásba kezdett, hogy elfojtson minden nem vele egyetértő hangot – ha kell háborúval, ha kell a média és a fake news eszközeivel, ha kell titkosszolgálati bevetésekkel, kínzással, lejáratással. Ennek a folyamatnak áldozatul estek művészek, politikusok, sportolók, nők, gyerekek, oroszok, ukránok.

Az Euromajdan 2013-2104-es tüntetéseinek elsődleges célja az volt, hogy Ukrajna Európai Uniós csatlakozási útját kitapossák, s hogy megszabaduljanak az általuk elmaradottnak, agresszióra épülőnek aposztrofált orosz uralomtól. S bár a demokrácia, nyugati liberális piacgazdaság és kultúrközösség volt a cél, ehhez távolról sem közelítő módszereket alkalmaztak előbb a tüntetők, majd az egymást követő kormányok. Az ország keleti régióiban megindult ellentüntetéseket hamar erővel nyomták el, s végül súlyos háborúvá alakult a nyugatbarát és oroszbarát ukránok konfliktusa. A kelet-ukrajnai háború mindmáig tart a két de facto oroszbarát köztársaság – Donyecki és Luganszki Népköztársaságok – és az ukrán központi kormány között, szembe feszülésük következtében több tízezer ember vesztette életét, vagy szerzett maradandó sérüléseket, köztük rengeteg a civil áldozat. Ukrajna elvesztette talán legfontosabb stratégiai földrajzi egységét, a Krím-félszigetet, illetve két ásványi kincsekben gazdag keleti régióját, Donyecket és Luganszkot.

Az emberi és földrajzi veszteségek mellett becslések szerint több százezer ember menekült át Oroszországba a keleti területekről, illetve rengetegen szöktek ki az országból nyugatra a kötelező katonai szolgálat elől, főleg a frontra előszeretettel küldött kisebbségek képviselői, beleértve a kárpátaljai magyarokat, bolgárokat, lengyeleket.

A rengeteg veszteség és áldozat azonban egyelőre úgy tűnik hiába való volt, hiszen a kezdeti tervekből – akár az Európai Uniós, akár a NATO-s csatlakozás lehetőségéből – semmi sem lett, de a korrupcióra és oligarchákra épülő politikai élet sem változott különösebben meg, ennek ékes példája a hatalmas vagyonnal rendelkező ukrán iparos Petr Porosenko 2014 és 2019 közötti elnöksége. Volodimir Zelenszkij aktuális elnöksége sem mutatkozik ezen a fronton túl erősnek, hiszen elég csak a legutóbbi önkormányzati választásokra gondolni, ahol nagy számban nyertek a helyi oligarchák független emberei. Az oligarchák továbbra is megtartják indokolatlan politikai és gazdasági befolyásukat és az igazságszolgáltatás is változatlanul korrupt maradt. Az ország gazdasági, morális, politikai és biztonsági állapota szomorú mélységekbe süllyedt, mely alatt csak tovább lazítja a földet a koronavírus okozta egészségügyi és gazdasági válság.

Az ukrán kormány kisebbségekkel szemben alkalmazott politikája sem igazán az európai normák irányába kívánkozik, elég csak a nyelvtörvényekre gondolnunk. Az ország számos nemzetiségnek ad otthont, legnagyobb számban oroszoknak, de magyarok, lengyelek, bolgárok, románok és ruszinok is nagy számban lakják . Az ukránok kisebbségekkel szemben alkalmazott európaiatlan politikája nem csak a magyaroknak nincs ínyére, a többi felsorolt nemzetiség anyaországai sem elégedettek Kijev hozzáállásával.

Ebben a kilátástalan helyzetben pedig ismét kezd forrósodni a keleten befagyott háború, s nem csak a harcoló felek között, hanem a mögöttük álló nagyhatalmak között is. Moszkva és Washington ismét az orosz határok mellett próbálja beletörni a bicskát a másik nagyszabású geopolitikai terveibe.

Donald Trump kikerülésével a képből, s Joe Biden feltűnésével mindenki számára világos volt, hogy az amerikai politika által évek óta kissé elhanyagolt Ukrajna újra központi témává fog válni az Egyesült Államok eurázsiai stratégiájában. Biden Obama alelnökeként a legaktívabb magasrangú amerikai tisztségviselők egyike volt, aki nyíltan támogatta Kijev oroszellenességét, illetve a nyugati ukrán álláspontot. A nagypolitikai célok mellett, melyeket ha kellett a helyszínen is képviselt (hat hivatalos látogatást tett kinevezése alatt az országban), saját magánjellegű érdekeltségei is odahúzták, így a fia, Hunter Biden jelenleg is kivizsgálás alatt levő ügyletei.

Az USA Igazságügyi Minisztériuma még mindig vizsgálja Hunter Biden pénzügyeit, beleértve néhány korábbi kínai és ukrán üzleti ügyletének tisztaságát is. Az elnökválasztási kampány során Trump komoly vádakkal illette az idősebb és fiatalabb Bident, akik feltételezéseik alapján zavaros kínai és ukrajnai üzleteléseket folytattak, melynek nemzetbiztonsági kockázata is volt. Hunter Biden valóban több magas pozícióval is rendelkezett kínai és ukrán, nagy bejegyzett tőkével rendelkező cégekben, s gyakran kísérte ezekbe az országokba az akkor alelnök Joe Bident munkaútakra. Ukrajnában leginkább az energetikai szektorban voltak érdekeltségei. Hunter igazgató volt a Burisma ukrán tulajdonú magánenergia-társaságban, mialatt Joe Biden az Obama-adminisztrációban alelnökként az amerikai és ukrán kapcsolatokkal foglalkozó csoportot vezette.

Donald Trump és szövetségesei jogsértéssel vádolták Joe Biden-t, mert az alelnök akkoriban az ukrán kormányra erős nyomást gyakorolt – az amerikai pénzügyi segélyek visszatartásával – a legfőbb ügyész felmentésének ügyében, aki nyomozást folytatott Hunter Biden ukrajnai vállalata ellen is. Biden ezt azzal magyarázta annak idején, hogy szerinte és más nyugati vezetők szerint is az ukrán főügyész nem volt elég aktív a korrupció felszámolásában. A család több szálon is kötődik Ukrajnához, ezért korábban az amerikai republikánus képviselők vizsgálatot indítottak az ügyben és megállapították, hogy Hunter munkája az ukrán cégnél ugyan “problémásnak” minősül – de nem volt bizonyítékuk arra, hogy ez befolyásolta volna-e az amerikai külpolitikát. Minden esetre, ha jogi alapot nem is találtak Hunter Biden ellen egyelőre, a helyzet visszásságát igazolja, hogy az elnök még a kampány során úgy nyilatkozott; ha megválasztják garantáltan nem lesz se neki, se a családjának üzleti kapcsolata külföldi cégekkel, vagy kormányokkal.

A jelenlegi ukrán elnök, Volodimir Zelenszkij egy 2020 decemberi interjúban úgy fogalmazott, hogy Biden „jobban ismeri Ukrajnát, mint az előző elnök” és „valóban hozzájárul a két ország közti kapcsolatok megerősítéséhez, továbbá elősegíti a donbaszi háború rendezését és segít megszüntetni Ukrajna területének megszállását”. Mostanáig nem volt teljesen világos, hogy a Zelenszkij által megfogalmazottak csak kormánya vágyait takarják, vagy reális amerikai beavatkozást a folyamatokba. Biden valóban kiválóan ismeri Ukrajna adottságait, beleértve geopolitikai helyzetének jelentőségét is az orosz és nyugati érdekszférák ütközésében. Ugyan Trump sem állította le Kijev amerikai pénzbeli támogatását, Bidentől kétségkívül aktívabb ukrajnai politikára számíthatunk. Miben lehet különbség Trump és Biden térségbeli politikájában?

Trump folytatta az Obama által megkezdett politikai és katonai támogatását az országnak, sőt biztosított halált okozó haditchnikai segítségnyújtást is, pedig azt az Obama-kormány nem volt hajlandó megadni Kijevnek. Ahogyan elődje, ő is fenntartotta az oroszellenes szankciókat, amlyeket az ukrán válság kapcsán hoztak Moszkva ellen. A NATO katonai jelenlétének megerősítése érdekében pedig fokozta a szövetség kelet-európai tevékenységét is az ukrán határoktól nem messze. Mindezek mellett azonban nem vett részt olyan intenzíven az ukrán politika és közigazgatás formálásában, mint elődje, Barack Obama, akinek kormányában ezt a feladatot Joe Biden végezte. Valószínűleg ezen a fronton tapasztalhatunk változást. Biden pénzügyi és más segítségeken keresztül gyakorolt nyomást az ukrajnai reformok megvalósítására Obama elnöksége alatt, jelenleg hasonló módon próbálják számukra átláthatóbbá és hatékonyabbá tenni a kijevi vezetést. Elsődleges céljuk a korrupció felszámolása az ukrán kormányban, de hangsúlyos helyet foglal el az igazságszolgáltatás megreformálása is, kezdve az alkotmánybírósággal.

Az orosz és amerikai álláspont az ukrajnai konfliktusról merően eltérő, sokszor szélsőségesen leegyszerűsítik a történéseket a saját változataik népszerűsítése céljából.

Washington szerint például Kelet-Ukrajnában felkelők álcája mögött az orosz haderő folytat háborút az ukránokkal, s a civil felkelés lehetőségéről nem is hajlandó tudomást venni. Ezzel szemben Moszkva saját szerepét teljesen kívülállóként adja elő, mintha semmi köze sem lenne a Donyeckben és Luganszkban zajló eseményekhez, mintha nem is lenne közös határa a két területtel. Ebben a két végletben keresi a helyét a nemzetközi közösség kisebb nagyobb sikerrel. A fenti két álláspont egyértelműsíti, hogy számukra ez egy geopolitikai harc, nem csak egy regionális háború. Jelenleg a két nagyhatalom között még abban sincs konszenzus, hogy kik a harcoló felek. A média világháború a 2013-as ukrajnai majdannal érte el eddigi csúcspontját, a kérdésben véleménymentes, objektív információhoz jutni mind a mai napig szinte lehetetlen.

A fegyveres konfliktus eddigi megoldhatatlansága is azt mutatja, hogy a kérdés sokkal bonyolultabb és több nézőpontból kellene megvizsgálni ahhoz, hogy mindenki számára elfogadható megoldás szülessen. Mind addig, amíg a háttérben összefeszülő két nagyhatalom mindössze egy nézőpontból képes vizsgálódni, a fekete-fehér háborúból hiányozni fog a szürke árnyalat. A 2014 óta hatalmon lévő ukrán kormányok pedig ugyancsak egyféle megoldást látnak, mindez pedig magyarázattal szolgál a normandiai négyek, a minszki megállapodások és a kétoldali tárgyalások vakvágányra futására. Amíg a hatalmon levő nyugatbarát kormány nem hallja meg saját állampolgárai hangját, addig megoldás nem fog születni, illetve minél tovább eszkalálódik a helyzet keleten, annál távlatibb álommá válik Donyeck és Luganszk visszacsatolása. A Krím az oroszok stratégiai és geopolitikai érdekei miatt már veszett fejsze. Hiába kap katonai segítséget Ukrajna az Egyesült Államoktól, elképzelhetetlen, hogy az orosz határ mentén, orosz érdekszféráért zajló küzdelemből, Moszkva kihátrálna az ukrán haderő láttán.

Ha az orosz-grúz háborút vesszük alapul, ahol a grúz törekvéseket szintén az USA támogatta, láthatjuk, hogy amellett, hogy a két ország közötti kapcsolatok azóta se tudták kiheverni a konfliktus szülte ellenérzéseket, Grúzia két területét – Abháziát és Dél-Oszétiát – nem tudta visszaszerezni, Oroszország elvesztette egyik kaukázusi szövetségesét, Grúzia pedig még mindig nem lett NATO tag és igazán szövetségekkel sem rendelkezik a térségben.

Ukrajna egy újabb háborús helyzetből nem tud jól kijönni, hiszen sem gazdaságilag, sem morálisan nem bírná már el lakossága, ráadásul minél mélyebb és elnyúlóbb konfliktusai vannak, annál távolabb kerül az Európai Uniós és NATO-s csatlakozástól – már ha valaha volt egyáltlán erre reális, mindkét fél részéről őszinte törekvés. Ráadásul Oroszországnak szinte már specialitásává vált a különböző de facto területek fenntartása (Abházia, Dél-Oszétia, Dnyeszter Menti Köztársaság, Donyeck és Luganszk), illetve a Krím, Kalinyingrád és a Kuril szigetekkel pedig azt is bizonyította, hogy saját területeivé is képes ezeket tenni. Putyin már sikeresen megállította a nyugati befolyás terjeszkedését Grúziában (2008) és Ukrajnában (2014) is, illetve megakadályozta NATO csatlakozásukat is, ám más szemszögből nézve ez idő alatt nem mindig tudott maximálisan összpontosítani a Közel-Keletre, Európára, Dél-Kelet-Ázsiára, a Fekete-tengerre és a Földközi-tengerre, illetve az Északi-sarkra.

Mindezt figyelembe véve nem kizárt, hogy a jövőben hasonló de facto területek még létre tudnak jönni Ukrajnában is. Különösen azért, mert a volt szovjet köztársaságban egyre zuhanó életszínvonalat és lakossági elégedetlenséget tapasztalhatunk, míg Oroszország jelenleg lassan ugyan, de emelkedő pozícióban van világszinten (GDP rangsoron 11., kiemelkedően alacsony államadósság, energiatartalékokban vezető nagyhatalom). Egy elégedetlen orosz nemzetiségű lakosság egy erős katonai és titkosszolgálati megtámogatással könnyen dönthet úgy, hogy inkább az Oroszországi Föderáció részévé szeretne válni. Szergej Lavrov, orosz külügyminiszter egyenesen úgy fogalmazott, hogy az újabb harcok a Donbasz területén el fogják pusztítani Ukrajnát. Ezt értelmezhetjük fenyegetésnek, figyelmeztetésnek, vagy csak egy meglátásnak, de nem mehetünk el mellette. Lavrov szerint az USA uszítja az ukránokat Oroszország ellen a jelenlegi feszült helyzetben is.

Az utóbbi hetek pedig igencsak mozgalmassá váltak nem csak az orosz-ukrán határon egyre szaporodó haditechnika miatt, hanem a diplomáciai egyeztetések szintjén is. Ukrajna azzal vádolja Oroszországot, hogy hadi erejét az északi és keleti határai mellé, valamint a Krím-félszigetre mozgósította, Moszkva azonban semmi kivetni valót nem lát abban, hogy országa területén hadgyakorlatokat tart. (Kalinyingrádban is növelte katonai jelenlétét Oroszország.) Mindenesetre az Európai Unió és az Egyesült Királyság együttesen „rendíthetetlen” támogatást ígértek Ukrajna kormányának az ország keleti részén fellépő katonai fenyegetettség vagy egy esetleges új orosz offenzíva miatt.

Az orosz katonai mozgolódásokkal párhuzamosan az Amerikai Európai Parancsnokság a múlt héten emelte fenyegetési szintjét az esetleges válságból potenciális küszöbön álló válságba, vagyis a legmagasabb szintre az oroszok miatt. Az oroszok szerint viszont az ukránok kezdték el a Donyecki és Luganszki régióba szállítani katonaságukat. Akaratlanul is az a kérdés jut eszünkbe, hogy mi volt előbb, a tyúk, vagy a tojás? A tyúk szerint a tojás, a tojás szerint a tyúk. A közel 500 kilométeres frontvonalon az ukrán haderő és a felkelők között mindkét fél szerint fokozódtak a harcok, halálos áldozatokról is beszámolnak. Közben a Krím-félszigeten is komoly krízis alakult ki, mivel az ukrán hatóságok lekapcsolták a vízellátást az észak-krími csatornán keresztül, amely a félsziget vízellátásának 85% -át adja még mindig.

Joe Biden, amerikai elnök  a Fehér Ház közlése alapján biztosította ukrán kollégáját telefonos beszélgetésükben támogatásáról. Biden megerősítette, hogy az Egyesült Államok „rendíthetetlenül” támogatja Ukrajna szuverenitását és területi integritását szemben Oroszország donbaszi és krími agressziójával. A NATO is soron kívül ülésezett a kérdésben, s a védelmi miniszterek egyeztetését követően garantálták Kijevnek, hogy nem hagyják magára egy esetleges orosz offenzíva esetén. Putyin szóvivője, Dmitrij Peszkov úgy reagált mindezekre, hogy Oroszországnak joga van katonai egységeket mozgatni az ország területén tetszése szerint, továbbá azt is hozzátette, hogy ez senkit sem kell aggaszon, hiszen nem fenyegető jellegű. A Kreml szerint mindössze védekező jellegű az orosz hadsereg mozgatása, mivel Ukrajna is katonai egységeket küldött a konfliktusos zónába, illetve a NATO is fokozta a jelenlétét az orosz határok közelében.

Az euromajdan nem hozta meg a várva várt európai és nyugati integrációt, helyette a háború és a belső felfordulás miatt az ország GDP-je 2015-ben a felére csökkent (a Világbank adatai szerint az ország GDP-je 2013-ban 183 310 milliárdról 2015-re 90 615 milliárd dollárra csökkent), 2020 végén pedig 148 milliárd dollár, ami még mindig csak a 2013-as szint 80% -ka. A politikai életben sem mutatkoztak markáns változások, Porosenko elnökségének végére a közvélemény kutatások szerint a válaszadók mintegy 80% -ka úgy vélte, hogy az ország rossz irányba halad. Nem meglepő, hogy Porosenko számára a hőn áhított második ciklus már nem sikerült, s az emberek csalódottságukban egy komikusként az ukrán elnököt parodizáló színészt, Volodimir Zelenszkijt választottak meg. Tapasztalatlansága és irrealitása ellenére nagy reményeket fűztek hozzá, hiszen ő maga is kelet-ukrajnai oroszajkú családból származik, s elsődleges célja a kelet-ukrajnai háború lezárása és a korrupció megszüntetése volt. Ehhez képest a harcok most fokozódnak, a kisebbségek helyzete pedig közel sem javult az országban.

Zelenszkij politikai tevékenysége komoly kérdéseket vet fel demokratikusságát illetően, hiszen az elnök újabb és újabb rendeletek segítségével erőteljesen kiterjesztette hatalmát a parlament, a bíróságok és a katonaság működése felett. A nemzeti kisebbségek helyzetének javulásához fűzött remények is elillantak. Az őket sújtó jogsértések gátolják a megegyezést az ország keleti részén lakó orosz ajkú állampolgárokkal, ez pedig fenntartja a konfliktust Moszkvával is, de a törvények a nyugati integráció esélyeit is csökkentik, hiszen az országban élő magyar, román, bolgár kisebbségek érdekében fellépő Európai Uniós anyaországokkal is folytonosak a surlódások.

Ukrajnának belső nemzetiségi problémáit nem külső segítséggel kell megoldania, hiszen ezzel vált a nagyhatalmak játszóterévé. Ahhoz, hogy a nyugati világhoz tartozzon nem elég pusztán a habzó szájú oroszellenesség, szükség van korrupció nélküli gazdaságpolitikára, átlátható kormányzati működésre, emberjogi szempontból megfelelő kisebbségi politikára, illetve pragmatikus jószomszédi viszonyokra. Az elmúlt évtizedekben hol az orosz érdekek, hol az amerikai érdekek kihelyezett tüzelőbástyájaként funkcionált, ami súlyosan visszavetette a fejlődésben.

Ha kiújul a háború Ukrajnában, számtalan forgatókönyv jöhet szóba: Ukrajna tovább aprózódása Oroszország javára, további befagyott konfliktusok, tovább súlyosbodó viszonyok Moszkva és Brüsszel között, ami veszélyeztetné az Északi Áramlat-2 német-orosz gázvezeték projekt megépülését. Oroszország egyre aktívabb katonai jelenléte az Északi Sarkvidéken, a Közel Keleten, az Indo-Csendes-óceáni térségben, a Japán partok közelében fenyegetést jelent az Egyesült Államokra nézve, főleg, hogy az orosz jelenlét erősíti a kínait és fordítva. Az ukrajnai konfliktus kiújulása miatt Moszkvának egyértelműen át kell csoportosítania katonai erejét a nyugati határaihoz, ami gyengíteni fogja a többi fronton hatékonyságát, viszont fenyegető közelsége miatt rontani fogja az EU-orosz kapcsolatokat. Azonban 2014-ben Moszkva képes volt profitálni a határai mentén zajló háborúból a Krím megszerzésével, illetve a nyugati kapcsolatok romlása következtében az új kínai szövetség megalapozása is elindult. Elvesztette azonban testvérnépét, nyugati pufferzónáját, ám a befagyott konfliktus fenntartásával meg tudta akadályozni eddig Kijev NATO és EU tagságát. A kérdés, hogy van-e befogadó készség egyáltalán az EU és a NATO részéről? Trump alatt bizonyosan nem volt, meglátjuk Biden milyen szintre értékeli az ukrán szövetséget.

Az orosz-amerikai kapcsolatok mélyponton vannak továbbra is, de a kínai-amerikai is.

Az ukrajnai konfliktussal tovább mélyül Moszkva és Washington között a szakadék, ám ez 2014-ben hozzájárult a kínai-orosz szövetség megalapozásához is. Egyelőre kérdéses, hogy célszerű-e az Egyesült Államoknak mindkét vetélytársával egyszerre több fronton is csatába kezdenie? Az ukrajnai konfliktus felizzásából – a folyamatok alakulásától függően – nyerhet és veszíthet is mindhárom nagyhatalom, de egyértelmű győztesről, vagy vesztesről beszélni jelenleg nem lehet, éppen ezért nehéz lenne meghatározni, hogy ki is húzta meg először most a ravaszt.

Közvetlen háborúra az USA és Oroszország között a mai viszonyok közepette továbbra sem kell számítsunk, sem Ukrajnában, sem Szíriában, ám a közvetett proxy háborúk felerősödését továbbra is látni fogjuk.

forrás

 

Világ tükör | Pannon Hírnök

Kövessen minket: Facebook


Erbszt Adrienn

Geopolitikai, külpolitikai kutatások és elemzések magyar szemmel, közérthetően a PannonHírnök VilágTükör rovatában.

Hasonló cikkek