Az elmúlt hetek konfliktusokkal terhes időszak volt az USA, Oroszország és Kína relációjában.
Egy sikertelen amerikai-kínai külügyminiszteri csúcs, egy meglehetősen csúnyára sikeredett amerikai-orosz elnöki szóváltás, amerikai szankciók a nagyhatalmi riválisoknak minden mennyiségben és egyre inkább összemelegedő orosz-kínai koalíció okoz fokozódó feszültséget a három ország között, s ezáltal a világban egészében.
Az erőviszonyok átalakulása egy kínai-orosz szövetség kirajzolódását vetíti előre az amerikai hegemónia megdöntésére. Ám számos olyan folyamat is zajlik, mely más szövetkezésekről is árulkodik.
A következő évtized vajon a kínai-orosz erőtér közös harca lesz az Egyesült Államokkal?
Míg a Nyugat évszázadok óta tartó világvezető szerepét egyre inkább veszélyezteti a polarizáció, a liberalizmus és illiberalizmus extrém összecsapása miatti megosztottság, addig Kína és Oroszország, ennek tükrében a maga, nyugatitól teljesen eltérő társadalmi berendezkedésével kezd jóval egységesebbnek és ezáltal magabiztosabbnak tűnni.
A Nyugat által képviselt értékek egy része napjainkra válságba kerültek, s az ezt érzékelő ázsiai, afrikai, dél-amerikai országok elbizonytalanodtak abban, hogy valóban az eddig oly csábító nyugati világhoz akarnak-e tartozni.
Az Európai Unió válaszképtelensége a menekültkérdésre és a terrorizmusra, az USA társadalmi megosztottsága és egyre erősödő rasszok közötti konfliktusai, a brit királyi család és az alkotmányos monarchia válsága mind rontotta a Nyugat megítélését, és csökkentette a belé vetett hitet. S ha mindez nem lenne elég, még azt is tapasztalhatjuk, hogy a világjárvány negatív hatásait Európa és az USA sínyli meg szinte a legintenzívebben.
Ezen az ingataggá vált talajon kezd egyre magabiztosabban épülni hatalmas számaival, erejével, tömegével és szívósságával Kína és Oroszország. A pandémia ugyan Kínában robbant ki, ám szinte egyedüliként plusszal zárta a 2020-as gazdasági évet. Mind Peking, mind Moszkva már a többedik saját vakcinát hozzák létre, számaik pedig (ha hinni lehet az adatoknak) egyre jobbak, jóformán korlátozások nélkül élik mindennapjaikat.
Az egyre kiélesedő ellentétek a nyugati és keleti országok között, illetve az eddig evidens nyugati hierarchia tiszteletének gyengülése az, amit egyre jobban érzékelhetünk a nemzetközi arénában zajló harcokban. Akár szankciós háborúról, szövetségesek elhappolásáról, közel-keleti és más kihelyezett frontokon történő összecsapásokról, energiapiaci versengésekről, vagy közösségi média és fake news visszaélésekről beszélünk, mind ugyanabból a nagyhatalmi törekvésből ered.
Az egyértelműen látszik, hogy a nyugati liberális, kapitalista demokráciák a ma kihívásaira már nem tudnak olyan adekvát válaszokat adni, mint a XX. században.
Ennek a válságát tapasztalhatjuk, sajnos nem férnek össze az egyre szofisztikáltabb és érzékenyebb ideológiák/eszmék a rideg valósággal; ahogy a gazdasági haszonszerzés a klímavédelemmel, a liberális családmodellek a népesség fogyással, a tolerancia a piacgazdaság által megkövetelt feltételekkel.
Kína és Oroszország speciális társadalmi normái egyszerű, érdekközpontú, gyakorlatias és tömegekre alkalmazott modellt kínálnak, az individuum és a szociális érzékenység előtérbe helyezése helyett. A nyugati társadalom magában hordja a keleti mintát is, s ez a kettősség fojtogatja jelenleg. Ma Moszkva és Peking célja a többpólusú világ elismertetése, melyben az USA, Kína és Oroszország tölti be az elsődleges vezetői hatalmi funkciót, ám kétségük ne legyen arról, hogy következő lépésként az eddig virágzó amerikai hegemónia helyére pályázva ismét az egypólusosság támogatóivá válnak, ám már egymással szemben is. Ez egy alkalmi, taktikai szövetség konfliktusokkal terhes múlttal és szőnyeg alá söpört jelennel.
Ha a történelem ismételni képes magát, akkor ma egy globális Bécsi Kongresszusra lenne szükség, ahol a XIX. századdal ellenben, nem csak az európai uralkodó országvezetők döntenének a kontinens politikai rendezéséről, hanem kiterjesztett részvétellel – USA, EU, Nagy-Britannia, Oroszország, Kína, Japán, iszlám világ – „osztanák” újra föl a világot az újabb békés időszak érdekében. A Jaltai Konferencia kibővített változata lehetne megoldás, ám egy ehhez hasonló esetben az Egyesült Államoknak el kellene ismernie, hogy a többi résztvevő – elsősorban Oroszország és Kína – vele egyenlő státusszal rendelkezik a világban.
Ma mindenesetre a megegyezés halvány jelét se nagyon tapasztaljuk, inkább növekvő feszültség érezhető a három nagyhatalom és a kishatalmak között. Oroszország és Kína mellett sok más ország is egyre intenzívebb ambíciókról tesz tanúságot, így Nagy-Britannia, Törökország, Öböl-Menti országok, Irán, Észak-Korea például.
Biden azt ígérte, hogy visszaállítja a stabil USA nagyhatalmi szerepét, ennek első lépéseit meg is figyelhettük beiktatása óta. Egyelőre Washington számára nem létezik olyan alternatíva, hogy megossza világvezetői trónusát, ezért minden követelést igyekszik visszavágni. A probléma csak az, hogy csökkent az udvartartása, míg a trónkövetelők szép nagy seregekkel és számokkal nyújtják be követeléseiket.
Az amerikai-kínai-orosz kapcsolatok aktuális állása jól kiolvasható a nem rég lezajlott amerikai-kínai és orosz-kínai külügyminiszteri találkozókból. Előbbi estében a kínai és az amerikai külügyminiszterek nyilvánosan kezdték el szidni egymás országait, Anthony Blinken elsősorban a hongkongi és Hszincsiang tartományi emberjogi helyzet (ujgurok) kapcsán illette erős kritikával kínai partnerét, Vang Ji pedig arra figyelmeztette az Egyesült Államokat, hogy már nem tud erőből felülkerekedni Kínán. Mellékesen érdemes megjegyezni, hogy figyelemre méltó az a magabiztosság, és erélyesség, ahogyan az orosz elnök válaszolt Biden vádjaira, vagy ahogyan a kínai külügyminiszter kommunikált amerikai partnerével.
Minden remény elszállt a tekintetben, hogy az alaszkai külügyminiszteri találkozó helyreállítja a kínai-amerikai kétoldalú kapcsolatokat, ami Donald Trump elnöksége alatt pattanásig feszült. Bár elnézve, hogy ebben a kérdésben kivételesen kétpárti konszenzus van Amerikában, illetve Biden határozott és erőteljes lépéseket, kijelentéseket tett Pekinggel szemben beiktatása óta, nem volt valószínű, hogy bármilyen kapcsolatrendezés lehetne is a célja ennek a találkozónak. Inkább kifele szólt ez – a nemzetközi közösségnek – s a cél a másik verbális leigázása volt. Hogy ki volt ebben a sikeresebb? Azt gondolom, hogy az Egyesült Államoknak jobban kellett volna ebből kijönnie, minden ilyen esettel legitimizálja Kína egyenrangúságát.
A kínai emberjogi helyzetet ért kritikát a kínai külügyminiszter azonnal átfordította az Egyesült Álamokban – szerinte létező – rasszizmusra. A folytonos viszontválaszok meglehetősen indulatosakká és durvákká váltak, Blinken nagyon nyílt kritikáira Vang Ji erős pozíciót keltve válaszolt és kölcsönösen komoly vádakkal illették meg egymást. A találkozót követően sem értek véget a csatározások, a sajtóban mindkét fél a másikat hibáztatta a balul elsült találkozó miatt, illetve a diplomáciai protokoll megsértése miatt.
Bár az amerikai Külügyminisztérium előzetes tájékoztatása alapján a találkozó célja a kétoldalú kapcsolatok javítása, mégse lepődhetünk meg azon, hogy a kínai delegáció nem vette ezt észre, hiszen a legérzékenyebb pontokat hozta fel Blinken szinte azonnal: Hongkong, Tajvan, Hszincsiang, Dél-kínai-tengeri és térségbeli terjeszkedések, illetve összességében a globális stabilitás rendjére fenyegető veszélyként jellemezte partnerét.
Egyértelmű, hogy ebben a kontextusban nem lehet ezt kapcsolatépítés céljából összehívott találkozónak nevezni, inkább valamiféle erőfitogtatásnak szánhatták, ám ez az amerikai fél részéről nem sikerült a megszokott módon. Ráadásul a vita előestéjén további szigorító intézkedéseket hozott nyilvánosságra a kormány Kínával szemben; szankciókat, kínai távközlési engedélyek visszavonásának megkezdését, idézéseket több kínai informatikai cégnek nemzetbiztonsági aggályok miatt. Ezt fel is hánytorgatta a kínai fél másnap személyesen.
Blinken kínai vitapartnere minden egyes vádat módszeresen elutasított, amit lehetett visszafordított Washingtonra, illetve próbálta ellenfelét megregulázni, amikor úgy fogalmazott: „Hadd jelezzem innen a kínai delegáció éléről, hogy az Egyesült Államok nincs felhatalmazva arra, hogy az erő pozíciójából akar Kínával tárgyalni!” A küldöttség amerikai tárgyalását nagyon pozitívan értékelte a kínai lakosság az országos média szerint. Valóban, ha megnézzük a vitát, nem érződött a kínai fél alárendeltsége egy percre sem, sőt a testbeszéd alapján az amerikai külügyminisztert érte inkább váratlanul a kínai fél ilyen mértékű magabiztossága és harciassága.
Ezzel szemben az orosz-kínai külügyminiszteri találkozó rendkívül baráti, sőt szövetségesi hangulatban telt a dél-kínai Guilin városában. Szergej Lavrov és Vang Ji megvitatták a jelenlegi nemzetközi helyzet sajátosságait, valamint közös célokat tűztek ki a modern világrend alapjainak közös fenntartására. A találkozón mindkét félnek akadt bőven oka fújni az amerikaiakra, hiszen nem sokkal azelőtt zajlott le a fent részletezett ellenséges légkörű amerikai-kínai külügyminiszteri csúcs, illetve a diplomáciában rendkívül komolynak számító nagyköveti visszahívás Oroszország részéről – a Biden interjú következménye, melyben Putyint gyilkosnak nevezte. A közös sérelem csak tovább közelíti a két feltörekvő nagyhatalmat.
Az orosz és kínai külügyminiszterek találkozójának talán leglényegesebb eredménye a globális kormányzás egyes kérdéseiről szóló modern nyilatkozat aláírása volt. Véleményük szerint egy, az ENSZ-re összpontosító nemzetközi jogi rendszer közös megőrzésének formájára van szükség az amerikai “szabályokon alapuló világ” helyett.
Lényeges pont az ENSZ beemelése a megbeszélésekbe, hiszen korábban a szervezet teljesmértékben a nyugati értékrend elképzelései alapján működött.
Ám Kína és Oroszország „aknamunkájának”, és a balul alakuló nyugati külpolitikai beavatkozásoknak (Irak, Szíria, Afganisztán, arab tavasz) köszönhetően a szervezet már kevésbé a nyugati álláspont hírnöke. Kína óriási energiákat fektet abba, hogy minél több, fejlődő afrikai országot vegyenek fel a tagok közé, s a lobbizásért cserébe természetesen számíthat majd a támogatásukra a szervezeti munka keretei között.
Egyes szakértőknek olyan víziói is vannak, hogy mivel az USA érdeklődése a szervezet irányába egyértelműen csökkent, ezért véleményük szerint új nemzetközi szervezet megalapításában gondolkodik az orosz és kínai erőterek visszaszorítására.
A nyilatkozat elítéli a kettős mérce jelenlétét a világban, külön kitérve az Egyesült Államok politikai módszerére. Az országok szuverenitásának és belügyeinek tiszteletben tartására hív fel, ami természetesen jogos lenne, ha nem lennének ezen a fronton valóban problémák. Beszélhetünk az ujgurokról, vagy tibetiekről, mindenképpen emberjogi problémákat vélhetünk felfedezni. Alapvetően az Egyesült Államok célja, hogy az érdekeik alapján használják bizonyos országokkal szemben az emberi jogokat (gondoljunk csak a szövetséges Szaúd-Arábia, vagy Izrael esetére), Oroszország és Kína pedig azt szeretné egyszerűen megfogalmazva, hogy otthon mindenki azt csinálhassa, amit akar, és abba senkinek ne legyen joga beleszólni. Látható, hogy egyik sem járható út, ha az emberi jogok általános betartásáról beszélünk.
Ezen felül még a két ország jó szomszédságáról, barátságáról és együttműködéséről szóló szerződését (2002) kiegészítették számos rendelkezéssel a biztonság területén, vagyis a katonai együttműködéseket sejthetünk e mögött. Természetesen Putyin tavalyi kijelentése után ez sem meglepő, hiszen az orosz elnök úgy fogalmazott, hogy nem tartja kizártnak egy orosz-kínai katonai szövetség létrejöttét sem egyszer. Hadgyakorlatok eddig is voltak, fegyver és haditechnikai együttműködések is, valószínűleg ezeket bővíthették tovább.
Szergej Lavrov külügyminiszter így fogalmazott a kínai-orosz találkozó előtti este az amerikai hegemónia kapcsán: „Az Egyesült Államok egyoldalú szankcióit ellenző országok széleskörű koalícióját kell létrehozni a világban. Az Egyesült Államok csak ebben az esetben teszi le ezt a fegyvert a világuralom megőrzése érdekében.”
Lavrov továbbá a dollártól való függetlenedésre is javaslatot tett Kínának: “Csökkentenünk kell a szankciók kockázatát azáltal, hogy megerősítjük technológiai függetlenségünket, áttérünk a nemzeti valutákban és a világ devizáiban történő elszámolásokra a dollár helyett.” Erős szavak, ám nem először nyilatkozik így az orosz kormány valamely tagja, s mindeddig nem sikerült megvalósítaniuk a dollártól való függetlenedést.
Az természetesen elképzelhetetlen, hogy a szankció ellenes koalícióhoz csatlakozzon Európa is, ám érdemes felidézni a német vezetők azon nyilatkozatait, amelyekben támadták az USA extraterritoriális szankcióit, melyek az Északi Áramlat-2, orosz-német gázvezetéket sújtották. Sőt az ilyen jellegű szigorító intézkedésekkel szembeni védekezés kidolgozását is sürgették az EU-ban.
Az amerikaiak Oroszország és Kína elleni szankciós gyakorlatát egyébként az Európai Unió is preferálja, Oroszországgal már hosszú ideje – az ukrajnai háború kirobbanása óta zajlik a kölcsönös szankciós háború, de ez évben is vezettek be újakat a Navalnij ügy kapcsán.
Ráadásul a március 22-ei EU Külügyminiszterek Tanácsán szankciókat fogadtak el kínai állampolgárok és egy jogi személy ellen az ujgur helyzet miatt.
Peking meglehetősen aszimmetrikus válaszának gyorsasága meglepetésként érkezett, hiszen megtorló szankciókat vezetett be az Európai Parlament öt tagjával, a nemzeti törvényhozás három tagjával, két akadémikussal, valamint négy szervezettel szemben (az Európa Tanács Politikai Biztonsági Bizottsága, az Európai Parlament Emberi Jogi Albizottsága, a Kínai Német Intézet és a Dán Emberi Jogi Szervezet).
Ezzel megindult az oda-vissza történő szankciós háború Kína és az Európai Unió között. Sajnos ezeknek a hatékonysága eddig nem mutatkozott túl eredményesnek, hiszen az orosz szankciók következtében nem került a Krím vissza Ukrajnához, sőt Moszkva leállíttatta az oroszországi élelmiszer importot az Európai Unióból.
Kína és Oroszország együttesen veszélyes ellenféllé válhat, főleg, ha összeborulásuk katonai szövetséggé alakul a kritikusan fontos, határaik közelében található dél-ázsiai térség tengerein.
Az Egyesült Államoknak továbbra is szembesülnie kell Kína egyre korszerűbb haderejével. S ráadásul a kínai kormányülés jelentése alapján a katonai modernizáció fontosságát különösen fontosnak tartják a jövőben is. Ennek megvalósítására Peking a pénzt sem sajnálja, 6,8 százalékkal, több mint 200 milliárd dollárra növeli a védelmi kiadásait. Bár sokkal kevesebb, mint a Pentagon költségvetése, Kína Oroszországgal karöltve már az eurázsiai és ázsiai térségben vezető szerepű erővé válhat, maga mögé utasítva az Egyesült Államok kihelyezett haderejét.
Folyamataiban nézve veszélyes a helyzet az USA számára, de nem menthetetlen, ám egy biztos, szét kell választania a két keleti nagyhatalmat.
Kína a „Két ülés” nevű kormányzati eseményen, ahol az Országos Népi Kongresszus és a Kínai Népi Politikai Konzultációs Konferencia tárgyalt egymással, ismertette jövőbeli terveit: Nagyobb hatalom gyakorlás Hong Kong kormánya felett, az etnikai kisebbségek politikai beillesztésének és a mandarin nyelvű oktatás útján történő integrálásának szükségessége, illetve, hogy technológia terén meghaladja az Egyesült Államokat.
Kína egyenrangúságának az Egyesült Államokkal egyre nagyobb hangot ad, ezt bizonyítják Xi Jinping megszólalásai, illetve az amerikai-kínai külügyminiszteri ülésen elhangzottak. Az oroszok is egyre erősebb potenciált éreznek magukban, főleg a kínai hátvéd jelenlétével.
Nem könnyű feladata van ma az Egyesült Államoknak, magabiztos, harcias és rendkívül ambiciózus ellenfelekkel kell szembe szállnia egyszerre több síkon is.
Nyitókép: illusztráció
Kövessen minket: Facebook
