A magyar nemzet történelmének legszomorúbb fejezetei közé tartozik az 1956-os forradalom és szabadságharc leverését követő kommunista megtorlás. A Kádár János által vezetett új apparátus a volt AVH állományát felhasználva bosszúhadjáratba kezdett a harcokban résztvevők és az őket támogatók ellen, akik bebizonyították a világnak, hogy a szovjet hadsereg sem sebezhetetlen.
1956. november 4. után elkezdődött az önkény és a terror a magyar nemzet ellen. Kádár és bűntársai, szovjet segítséggel Haynaut felülmúlva álltak bosszút. Az utcákon és a tereken mészárolták az embereket. Sokakat elfogásuk után az általuk működtetett „rögtönítélő bíróság” azonnal halálra ítélt, tolmács és védő nélkül. November 4. és 19. között több ezer magyar állampolgárt szándékoztak elhurcolni. Nemzetközi tiltakozásra nagy részük hazakerült. November 14-én a rádióban is beolvasták, hogy szerelvények hordják ki az országból a fiatalokat. Kádárék a lakosság megnyugtatására közleményt adtak ki, amelyben cáfolták a tömeges letartóztatásokat és a fiatalok Szovjetunióba való elhurcolását. Hruscsov és Kádár megegyezett, hogy a szovjet hadsereg által elkövetett gyilkosságok és deportálások ügyében egyetlen szovjet katonát sem vonnak felelősségre. A Kádár- rezsim segítői között voltak a KGB tisztjein kívül a keleti elvtársakhoz menekült ÁVH-s tisztek is, akik a december elsején Szolnokon megalakuló karhatalmi ezredekbe léptek be, és 1962 augusztusáig kiemelt szerepet kaptak a bosszúhadjáratban.
Még november 10-én, a Kádár János vezette kormány törvényerejű rendelettel egyszerűsítette a büntetőeljárást, melynek értelmében a vádlottakat, ha „bűnösségüket” azonnal lehet bizonyítani, vádirat nélkül bíróság elé lehet állítani. A „Nagy Testvér” sugallatára és támogatásával statáriális kivégzések ügyében is döntöttek.
A forradalom és szabadságharc leverésével a munkástanácsok vitték tovább a forradalom célkitűzéseit. Noha jelentős erőt képviseltek, a hatalom módszeresen felszámolta őket. Törvényen kívül helyezték őket, és vezetőiket letartóztatták.
A tiltakozó demonstrációk folyamatossá váltak. November 23-án néma tüntetés volt a fővárosban. Az utcákon nem volt senki. Nem közlekedtek a buszok és a villamosok, csak a harangok zúgása és a tankok dübörgése hallatszott a néma utcákon. December 4-én több száz asszony vonult a Petőfi szoborhoz, hogy virágot helyezzenek el. A szovjet harckocsik és a gyalogság elállta az útjukat, nem engedték őket.
December 6-tól a hatalom ellentámadásba ment át. Vörös zászlós tüntetéseket szerveztek, melyeket a karhatalmi erők biztosítottak, háttérben szovjet katonákkal. A hazafelé tartó munkások összecsaptak velük. Másnap fegyveres összecsapás is volt az Oktogonnál. A Nyugatinál az ellentüntetők közé lőttek. Hat ember meghalt, és sokan megsebesültek. Több elfogott tüntetőt helyben végeztek ki a karhatalmisták. A hatalom által korábban kiválogatott tisztek és beosztottaik megfeleltek a hóhér szerepére. December 6. és 12. között módszeresen tüzeltek országszerte a fegyvertelen tüntetőkre. A Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány azokban a városokban lövetett, ahol nagyszámú munkásság élt. A fegyveres ellenállás a forradalom és szabadságharc idején is ott volt a legádázabb, ahol a munkások küzdöttek. Miskolcon nyolc halott és negyven sebesült, Egerben december 12-én kilenc halott és harminc sebesült volt a sortűz eredménye.
Az 1956. december 8-án Salgótarjánban, a tüntető munkásokra és bányászokra leadott sortűznek egyesek szerint 130 halálos áldozata volt. Arról, hogy azokban a hónapokban, amikor pribékjeiknek Kádárék szabad kezet adtak, hány embert lőttek agyon lakásokban, tanyákon, vagy erdőkben és mennyit kínoztak halálra a szabad ég alatt, nincs pontos adat. A karhatalmisták megszálltak egy-egy munkásszállást, kollégiumot vagy falut, és szinte válogatás nélkül, brutálisan összevertek mindenkit, aki a kezük közé került. Több ízben előfordult, hogy a letartóztatott belehalt a bántalmazásba, vagy örök életre nyomorék lett. Csepelen 1957. január 11-én, a gyár területén géppuskáztak. Marosán György kijelentette: „Lövünk Csepelen, hogy holnap ne sokkal többre kelljen lőni.”
A tömeggyilkosságokkal kapcsolatban dezinformálták a lakosságot. Röplapokra azt nyomtatták, hogy az ellenforradalmárok lőtték az embereket. A történészek szerint október 23. és december 31. között közel 100 sortűz volt. A halottak száma valószínűleg eléri a nyolcszázat, míg a sebesülteké ennek tízszerese lehetett. 1956 novemberétől a Kádár János által vezetett bábkormány tekinthető felelősnek a sortüzekért. Az is megállapítható, hogy a katonai vezetők megszegték esküjüket, mert saját népükkel szemben úgy használtak fegyvert, hogy a szemben álló tömeg fegyvertelen volt. Ráadásul több áldozatnál a golyók bemeneti nyílása a hátukon volt.
Eljött a „vérbírák” ideje
1957. április-5 én a Szocialista Munkáspárt Ideiglenes Bizottságának ülésén Kádár János kijelentette: „A fáról levertünk egy csomó levelet, de a törzsét nem vágtuk ki. Mi ennek tudatában fokozni akarjuk a harcot.” Áprilisban Budapesten és a nagyobb vidéki városokban működni kezdtek a népbíróságok. Döntéseik ellen nem lehetett fellebbezni. A helyi apparátusok szabad kezet kaptak, hogy minden településen, vállalatnál és intézménynél kiválogassák azokat, akiken bosszút állhattak. A válogatásnál figyeltek arra is, hogy minél több „osztályidegen” legyen közöttük. Azonban képtelenség volt ezt az utasítást teljesíteni. Az elítéltek zöme fiatal, jórészt harminc év alatti munkás volt. A harcok idején az a réteg volt a legaktívabb, amelyiket a rendszer korábban saját bázisának vélt. A pereket szigorúan titkosan, zárt ajtók mögött folytatták le.
A vádlottaknak alig volt lehetőségük a védekezésre. A külső világtól, a rokonaiktól is el voltak zárva. Védelmüket csak olyan ügyvédek láthatták el, akiket a hatóságok megbízhatónak tartottak. Ezek a rendszernek elkötelezett elvtársak voltak, akik a bíróságok előtt sokszor többet ártottak védenceiknek, mint az ügyész. A perek “legendáit” a nyomozók állították össze, nagy hozzáértéssel, hiszen ugyanazok voltak, akik a Rákosi-idők koncepciós pereit előkészítették. A tárgyalásokat megelőzően a vádlottakat addig vallatták, amíg azt nem vallották, amit kínzóik hallani kívántak. Alapvető szempont volt, hogy a politikai per látszatát elkerüljék. Ezért a forradalom résztvevőiből a paragrafusok csűrésével-csavarásával bűnözőket faragtak. Aki részt vett fegyveres harcban, az „gyilkos” lett. Így váltak a forradalom hőseiből tolvajok, rablók, gyilkosok. Ha valaki túlélte a pert, és letöltötte a büntetését, akkor aláíratták vele, hogy ami a nyomozáson és a bíróságon elhangzott, az szigorú állami titkot képez, melynek megsértése öttől tíz évig terjedő börtönnel büntethető. És mivel senki nem akart a börtönbe visszakerülni, inkább hallgatott.
Az egyházakat sem kímélték. 1957-1958 során papok sorát hurcoltatták el mondvacsinált ürügyekkel. Verték és kínozták őket. Hitükben és emberségükben való szisztematikus megaláztatásuk éppúgy mindennapos volt, mint az, hogy szabadon bocsátással kecsegtették őket, ha besúgókká váltak. A legaljasabb tette a hatalomnak az volt, hogy a forradalom idején még kiskorúnak tartott fiatalokat halálra vagy életfogytiglani börtönbüntetésre ítéltek, kivárván nagykorúvá válásukat. Figyelembe sem vették szüleik kegyelemért könyörgő leveleit, amelyeket vezetőknek, köztük Kádár Jánosnak írtak.
A magyar bíróságok 1989-től kezdve ezeket az ítéleteket semmisnek nyilvánították, de a bűncselekményeket elkövető bíróknak és ügyészeknek a hajuk szála sem görbült. Nem túlzás azt kijelenteni, hogy a kommunizmus alatt elkövetett emberiség elleni bűnökért szinte senkit sem vontak felelősségre. Az 1848-49-es megtorlások kapcsán megoszlanak a vélemények, hogy 100 vagy 111 főt végeztek volna ki. 1200 tisztet börtönbüntetésre ítéltek és vagy 40 -50 ezer katonát fokoztak le. Ezzel szemben 1956 után, ha Kahler Frigyes és M. Kiss Sándor történészek tanulmányát vesszük alapul, akkor a közölt adatok szerint 23761 elítéltről van szó. A kivégzettek száma 400 körül van. 13000 embert internáltak, és tízezreket helyeztek megfigyelés alá és bocsátottak el állásukból. A szovjet katonák által kivégzettekről nem tudni. Óriási veszteség az országnak, hogy közel 200 ezer, zömmel fiatal választotta az emigrációt. Sokat szenvedtek a határokon túl élő magyarok is szolidaritásuk kifejezésre juttatása miatt.
A megtorlás folytatódott 1963 után is. Az osztályidegenek és a rendszerre „veszélyes elemek”, sorsát jelentősen megnehezítették. Rendőrségi, munkahelyi zaklatások sorát kellett elszenvedniük. Gyerekeik nem tanulhattak tovább. Közben hamis alkut, kompromisszumot kínáltak a meggyötört nemzetnek. Hamvas Béla gondolataival lehetne legjobban kifejezni azt az állapotot, amely a megtorlást követő évtizedekben jellemezte a magyar társadalmat és hatással bír a mai napig:
Ezerkilencszázötvenhatot az egész irodalom, az egész sajtó, a zene, a festészet, a művészet, a társadalom, a tudomány, a politika elárulta. Minek árulta el? Annak, hogy élni csak kell. Senki se mert halni, mint az orosz tankok alatt a munkások és a diákok és a gyermekek. Költő, író, szobrász, zenész, festő, orvos, tanár, mérnök, miniszter, katona, paraszt, munkás. Soha még nép nem volt ilyen elhagyatott. Semmiféle vagyon, hír, hatalom nem ér annyit, mint amennyit mindezért most fizetni kellett. Nincs az életnek olyan mélysége és magassága, amely ez alatt az árulás alatt ne roskadna össze. Egy év múlva már úgy éltek, mintha semmi sem történt volna. Mintha e hitvány és korrupt, nyomorult és züllött, tisztátalan és aljas népben egyszer, egyetlenegyszer és egyedül, az egész földön egyes egyedül nem ragyogott volna fel az igazság, és nem mondta volna ki egyszerre és egyhangúan mindenki, aki itt él, kétszázszoros túl-hatalom ellenére. Aki ezt elárulta, az már nem hitvány és nem aljas és nem korrupt és nem nyomorult. Tovább élnek és énekelnek és festegetnek és szónokolnak és tanítanak. Tényleg semmi sem történt?
