Regionális és nagyhatalmi megoldások.
2.rész
Az izraeli-palesztin konfliktusról szóló elemzés első részében a két fél nyereségeit és veszteségeit, illetve a regionális szereplők magatartását vizsgáltuk. Az Egyesült Államok, Kína és Oroszország úgy tűnik egységesen a kétállami elképzelést látják egyedüli megoldásnak, de ha tényleg ilyen konszenzus övezi a kérdést, mi akadályozza ennek megtörténtét? Lássuk milyen tettek, megszólalások és javaslatok születtek a nagyhatalmak részéről a hangzatos szavak mögött!
Oroszország a konfliktusban résztvevő mindkét féllel fenntart hivatalos kapcsolatokat, a taktikája a kérdésben világos: nem barátkozik egyik féllel sem a másik ellen. Tel-Avivot is elítélik a palesztinok elleni fellépések miatt, a Hamászt pedig az izraelieket ért rakétatámadásokért, s kínosan ügyel rá, hogy igazán egyik oldalhoz se lehessen jobban kötni. Közvetítőként is bejelentkezett, sőt a korábban működő négyes munkacsoport részvételét is sürgette a békefolyamatokban az USA, az ENSZ, Oroszország és az Európai Unió részvételével, amivel tulajdonképpen elegánsan elnézett Törökország és Kína fölött. A javaslatra különösebb reakció nem érkezett az említett három tagtól. Egyéni közvetítőként is felajánlotta segítségét a feleknek, ami arra enged következtetni, hogy Moszkva is látja a lehetőséget abban, hogy ha sikerülne jó irányba mozdítani a szembenálló feleket, akkor növelhetné jelentőségét a régióban és a világban egyaránt.
A kérdésben transzparens politikával igyekszik semlegességét bizonyítani, az érdemi szerep betöltéséért pedig kihasználja élő kapcsolatát a felekkel. Miután a Hamász politikai irodájának elnökhelyettese május 12-én az orosz külügyminiszter-helyettessel történt tárgyalása során jelezte, hogy a Hamász tűzszünetet szeretne, Oroszország azonnal konzultált Egyiptommal, Jordániával, Anthony Blinken amerikai külügyminiszterrel és Antonio Guterres ENSZ-főtitkárral a konfliktus befejezéséről. Hivatalos orosz kijelentésekből egyébként az is kezd kirajzolódni, hogy az orosz politika az amerikai-orosz együttműködést preferálná az izraeli-palesztin konfliktus megoldásában, így arra is számíthatunk, hogy a Putyin-Biden találkozó napirendi pontjai közé kerül ez is.
Moszkva az Al-Aksza mecset körüli eseményeket szintén elítélte, s elfogadhatatlannak tartja az izraeli katonai erő alkalmazását a palesztin civilek ellen. Nem meglepő, hiszen a Kreml tökéletesen tisztában van azzal, hogy a palesztin kérdés mennyire érzékenyen érinti a világ minden muzulmánját, beleértve Oroszország lakosságának közel 10%-át is. Emiatt és közel-keleti nagyhatalmi ambíciói miatt sem köteleződhet el egyik fél mellett sem. A muzulmán államokkal az Iszlám Együttműködési Szervezetben megszerzett megfigyelői státuszával igyekszik javítani és elmélyíteni a kapcsolatait, de kínosan figyel arra, hogy ez ne rontsa az amúgy is nehézkes viszonyát Izraellel.
Oroszország egyértelműen kulcsszereplője a Közel-Keletnek, intenzív történelmi időszakok, kulturális, gazdasági és politikai együttműködések kötik össze vele. Az egyre nagyobb terveket szövő orosz hatalmi elit látványos manőverezéseket folytat a térségben a célból, hogy befolyása és ráhatása a folyamatokra egyre nagyobb, illetve önmagára nézve kedvezőbb legyen. Putyin 2015-ös szíriai bevonulását értékelhetjük a Krím visszacsatolását követő legjelentősebb stratégiai lépésének, de nem mellékes az Iránnal való együttműködés fontossága sem. Moszkva, a többi nagyhatalmi szereplőhöz hasonlóan szintén támogatná egy független palesztin állam létrehozását, javaslatában Jeruzsálemet keleti/palesztin és nyugati/zsidó részekre osztaná. Moszkva mindig is rosszallotta az izraeli kormány palesztin területeken forszírozott lakosságcsere politikáját, kijelentve, hogy ezek rontják a palesztin-izraeli konfliktus kétállami megoldásának lehetőségét.
Az orosz-izraeli kapcsolatok mindig is érzékeny lábakon álltak, legfőképpen amiatt, hogy a zsidó állam és az Egyesült Államok egymás irányába elkötelezett szövetségesek. Jeruzsálem sosem fogja annyira közel engedni magához az oroszokat – még ha az kedvező is lenne bizonyos ügyekben neki – hogy az aggasztó legyen Washington számára. Azonban a két ország közti kapcsolatokban jelentős tényező az Izraelben nagyszámban élő oroszajkú zsidóság, mivel Oroszország nemzetpolitikájában különösen fontos szerepet kapnak a honfitársaknak minősített, határain kívül élő oroszok, vagy orosz nyelven beszélők.
Természetesen azt is látni kell, hogy Oroszország számára nem Palesztina jelenleg a legfontosabb külpolitikai kihívás – az ilyen konfliktusokhoz szükséges erőforrásait inkább a posztszovjet térségre kell összpontosítania, különösképpen Ukrajnára, Örményországra és Fehéroroszországra. Az izraeli-palesztin konfliktust viszonylag közelről (Szíriából) tudja megfigyelni, ám – ha a helyzet úgy kívánja – ki is tud maradni belőle.
A kínai hozzáállás a kérdésben nagyon hasonló az oroszhoz, ők is arra szólították fel a szembeálló feleket, hogy az eszkaláció csökkentése és a békés rendezés előmozdítása érdekében szüntessék be a harcokat. Peking és Moszkva is egyaránt a kétállami megoldást hangoztatják – mint egyedüli alternatívát a békére – melyet egyébként az ENSZ is támogat. Természetesen nem mellékes szempont ebben a kínaiak – és részint az oroszok – egyre markánsabb térnyerése a nemzetközi szervezetben. Az Egyesült Államok azonban megvétózta az ENSZ Biztonsági Tanácsának ezen indítványát, s ezt Kína rossz néven is vette. A kínai külügyminisztérium megkérdőjelezte az amerikaiak indítékait a vétóra, s elítélte közömbösségüket a palesztinok szenvedésével kapcsolatban. Egyre keményebb megszólalások váltják a korábban inkább semleges pozíciót preferáló kínai politikát.
Kína egyre határozottabban áll ki a világot foglalkoztató ügyekben, így van ez az izraeli-palesztin konfliktusban is. Nyíltan támogatja Palesztina függetlenségét, és ellenzi az izraeli kormány területfoglaló tevékenységét. Mindemellett – ahogy egyre többekkel a világon – komoly gazdasági, kereskedelmi és diplomáciai kapcsolatokat alakított ki a zsidó állammal is, de összességében mindkét féllel jó viszonyt tart fent. Természetesen Peking is bejelentkezett a békéltető szerepére, de ezt csak a palesztin fél üdvözölte némi lelkesedéssel, Izrael nem reagált az ajánlatra. Ami az Oroszországgal való kapcsolatok elmélyítését akadályozza, az blokkolja a kínai-izraeli együttműködés növekedését is: Jeruzsálem és Washington elsődleges szövetségesi kapcsolata. Ezért sem tűnik életképesnek egy kínai közvetítéssel történő béketárgyalás, ezt az opciót az Egyesült Államok soha nem fogadná el, mivel nem érdeke, hogy növekedjen Peking regionális befolyása.
Kína az általa létrehozott négy pontos béketervet látja a konfliktus megoldásának, Wang Yi kínai külügyminiszter a legfontosabb teendők között a humanitárius segítségnyújtást, a gázai blokád feloldását és a kétállami megoldást emelte ki. A kínai kormány egy teljesen szuverén és független palesztin állam létrehozását támogatja, melynek fővárosa Kelet-Jeruzsálem lenne, meglátásuk szerint ez az egyetlen esély az arab-zsidó béke megteremtésére. A palesztinoknak természetesen imponál a kínai javaslat, illetve közeledés, mégsem élik bele teljességgel magukat a kínai támogatásba, hiszen meglehetősen visszás számukra Peking kettős játéka, elsősorban a gazdaságpolitika frontján. A Világbank 2018-as adatai szerint Izrael a legtöbb árut Kínából importálta, továbbá Kína az izraeli termékek második legnagyobb felvásárlója. A kétoldalú kereskedelem értéke körülbelül 15 milliárd dollár, illetve számos infrastrukturális, K+F és technológiai együttműködés zajlik a két ország között. Ráadásul Izrael adja el Kínának Oroszország után a legtöbb kifinomultabb haditechnikát. Ehhez viszonyítva a kínai-palesztin kapcsolatok meglehetősen elenyészőek.
A kínaiak szintén szeretnének minél nagyobb falatot kiharapni az izraeli-palesztin konfliktus adta lehetőségekből, ám erre talán nekik a legkisebb az esélyük. Az izraeliek az amerikai szövetség mellett az egyre erősödő iráni-kínai kapcsolatok miatt sem fognak bízni Peking békéltető szándékában. Kínának még idő kell, hogy behozza a lemaradását a közel-keleti térségben Oroszországhoz és Amerikához képest. Egyelőre nem rendelkezik olyan mértékű kapcsolati hálóval, helyismerettel, politikai és katonai tapasztalattal a régióban, hogy egy ilyen kérdést, mint az izraeli-palesztin szembenállás, rábíznának a felek, vagy a nemzetközi közösség. Érdemes a kínaiak közel-keleti politikájára pár évtized múlva újra rátekinteni, valószínűleg nagyobb szerepük lesz, mint most.
Az Egyesült Államok új elnökének a helyzete a legnehezebb az izraeli-palesztin kérdésben, nem véletlen a folytonos belpolitikai és külpolitikai feszültség is Biden – a témában hozott – döntései és kijelentései miatt. A legtöbb amerikai elnök előállt különböző béketervekkel, melyek általánosságban a kétállami megoldást látták a legjobb lehetőségként, ám békét senkinek sem sikerült létrehoznia a zsidók és palesztinok között. Ráadásul a Trump alatti teljes mértékű Izraelbarát politika még kevésbé kedvezett ennek az elképzelésnek, így az se csoda, hogy az utóbbi években az amerikaiak aktivitása a konfliktus megoldásában jelentősen lecsökkent. Bár az újdonsült Biden-kormány üdvözölte a Trump adminisztráció által kivívott egyezményeket az arab államok és Izrael között, mégis felhívta a figyelmet arra, hogy az ilyen megállapodások nem helyettesítik az izraeli-palesztin békekérdés megoldását.
Trumpnak is volt ugyanakkor terve a palesztin-izraeli konfliktus kezelésére, ám azt a palesztinok elutasították, mivel az abban foglaltak egyértelműen Izrael javára döntötték volna el szerintük a vitás kérdéseket. Ilyen tényező a dokumentumban például Jeruzsálem inkább zsidó felosztása, a palesztin menekültek hazatérésének bizonytalansága, Ciszjordánia közel 30%-ának Izraelhez csatolása. Mindemellett 50 milliárd dolláros befektetéseket ajánlott fel a palesztinoknak.
Az USA sokkal finomabban válogatja meg szavait az izraeli palesztin politika kifogásolható elemeivel kapcsolatban, mint a másik két nagyhatalom. Mindennek oka érthető, hisz Izrael továbbra is Washington legszorosabb stratégiai partnere a Közel-Keleten, s ez elnöktől független tényező. Az elnök személye legfeljebb az árnyalatokat élesíti, vagy homályosítja. Az Egyesült Államok és Izrael mögött ott láthatunk számos közös fenyegetést; Irán nukleáris ambíciói és a térségbeli fegyveresek támogatása (Hezbollah, Hamász), a terrorista szervezetek gyarapodása, a hódító iszlám különböző ágazatainak, szervezeteinek világra és a térségre gyakorolt hatása.
Izrael óriási támogatást is kap az amerikaiaktól, mellyel elsősorban fennmaradását és szövetségét garantálják. A 2020-as pénzügyi évben az Egyesült Államok összes külföldi katonai segélyének több mint a felét Izrael kapta, s ennek jelentős részét amerikai fegyverek vásárlására fordította. A 2016. évi egyetértési nyilatkozat értelmében az Egyesült Államok elkötelezett amellett, hogy évente csaknem 4 milliárd dollárt biztosítson Izraelnek, beleértve 500 millió dollárt rakétavédelemre. A kép tisztasága végett a palesztinok is kapnak segélyeket Amerikától, ám lényegesen kisebb mértékűt és főleg humanitárius jellegűt. Ezzel azonban kialakul egy meglehetősen paradox helyzet: az amerikai pénzből vásárolt izraeli fegyvereket az amerikai pénzből felújított palesztin épületek megsemmisítésére használják.
Az Egyesült Államok számára elsősorban a palesztin-izraeli konfliktus hatásai lényegesek, nem feltétlenül csak annak megoldása. Leginkább arra kell figyelnie, hogy az újonnan kiforróban levő palesztin-izraeli/arab-zsidó/muzulmán-zsidó ellentétek hogyan fognak összességében hatni a régió biztonsági helyzetére, illetve az új események hogyan befolyásolják Oroszország és a regionális középhatalmak, Törökország, Irán, Szaúd-Arábia és Izrael helyzetét a térségben. Ezek rendkívül lényeges folyamatok az USA számára, így két keze a kormányon, két szeme az úton kell legyen minden órában.
Joe Biden a napokban kijelentette, hogy Izrael biztonsága iránti elkötelezettsége nem változott, de ragaszkodott ahhoz, hogy a kétállami megoldás továbbra is az egyetlen válasz erre a konfliktusra. Alapvetően ennek a létrejötte a jelenlegi erőviszonyok és támogatási rendszerek, illetve Izrael hozzáállása miatt elképzelhetetlen. Az sem látszik –szándék szintjén sem – hogy valamivel megtudná-e győzni e terv helyességéről Amerika Izraelt. Van igazság abban a mondatában az amerikai elnöknek, hogy amíg a régió egyöntetűen nem ismeri el Izrael jogát a létezésre, nem lesz béke. Ez magyarul annyit jelent, hiába kapnak területet a palesztinok, ha az nem vonja maga után Izrael elismerését. Ezáltal válik egyfajta 22-es csapdájává az izraeli-palesztin konfliktus, ahol a béke egyszerűen nem tud győzedelmeskedni.
Az amerikai külügyminiszter legutóbbi nyilatkozatában ez állt a kétállami megoldással kapcsolatban: „Végső soron ez az egyetlen mód Izrael zsidó és demokratikus állami jövőjének biztosítására, és természetesen az egyetlen módja annak, hogy a palesztinoknak megadják azt az államot, amelyre jogosultak.” Blinken természetesen arra is rámutat, hogy ez nem tud jelenleg megvalósulni, véleménye szerint Izraelnek nyitnia kell e felé a megoldás felé, illetve felül kell kerekednie a mérsékelt palesztinoknak a Hamász fölött. Világos, hogy ma, amikor a demokrata kormányt is hatalomra juttató különböző emberjogi szervezetek egyértelműen a palesztinok mellett állnak ki, nem nyilatkozhat Biden olyannyira egyoldalúan Izrael mellett, mint Trump. Azonban az amerikai zsidó közösségek javarészének is köze volt Biden győzelméhez. Ma a palesztin-izraeli kérdés megosztja az amerikai társadalmat, de még a Demokrata Pártot magát is, s ez nem növeli Biden renoméját sem odahaza, sem a világon.
Mindhárom nagyhatalom névlegesen a kétállami megoldásban lát lehetőséget az izraeli-palesztin konfliktus lezárására, ám gyakorlati lépésekről nem esik szó. Hiába az elméleti konszenzus közöttük mégsem történik ebbe az irányba semmi, s Izrael továbbra is ignorálja ezt a javaslatot. A zsidók és palesztinok tervei azonban szintén egységesek a kérdésben; egyállami megoldást forszíroz mindkettő.
Ki-ki a maga eszközeivel, támogatóival, lehetőségeivel próbálja kivívni az egységes zsidó, vagy palesztin államot. A külső támogatásoknak köszönhetik létüket és állandósult harcaikat is, ezek hiányában vérfürdővé változna a Közel-Kelet nyugati partvonala.
Ez a kettősség adja a helyzet bonyolultságát és reménytelenségét, illetve a nagyhatalmak és a nemzetközi közösség tehetetlenségét is.
Kövessen minket: Facebook
