„Világéletemben lázadó voltam”- interjú Zalatnay Sarolta táncdalénekessel

A művésznő a borsodi megyeszékhelyen adott koncertet, a fellépés előtt beszélgettünk az Ifjúsági Házban.

Vona Ildikó: Ma este a miskolci Reflex együttessel lépsz fel. Hogyan ismerkedtetek össze, és mikor kezdődött a közös munka?

Zalatnay Sarolta: Én a Reflex-szel az egyik nagy, szabadtéri buli alkalmával találkoztam három-négy éve, vagy talán több is már. Mesélték, hogy ők örömzenészek, mert mindenkinek van saját szakmája, imádják a dalaimat, és azt a fajta zenét játsszák, ami a mi korunk zenéje volt. Mondtam nekik: oké, úgyis szeretnék megint zenekarral énekelni, tanuljanak meg pár dalt az enyémekből, aztán kipróbáljuk magunkat együtt. Tavaly ilyenkor ugyanitt koncerteztünk, és óriási bulit csináltunk közösen. Azt gondolom, ez egy nagyon nagy találkozás volt. Azóta már sokat játszottunk együtt fesztiválokon, és szeretnénk is folytatni, a jövő nyárra már közös terveink vannak.

Zalatnay Sarolta táncdalénekes Fotó: Zalatnay Sarolta hivatalos honlapja
Zalatnay Sarolta táncdalénekes
Fotó: Zalatnay Sarolta hivatalos honlapja

– Itt hat-hét embernek igazodnia kell egymáshoz zenélés közben. Nem tartasz ettől egy picit?

– Nem. Egyáltalán nem. Élőzenét játszani sokkal élvezetesebb, másrészt az emberi dolgok jóval egyszerűbben korrigálhatók. Szerintem az élőzene az igazi, és én világéletemben élőben énekeltem, ha fél playback-kel, akkor is élőhanggal. Nyilván olcsóbb a szervezők számára a playback-kíséret, de előfordult már jó néhányszor, hogy a technika egyszer csak „elment”. Ilyen egy zenekar esetében nem történhet meg. Egyébként hosszabb műsort leénekelni zenekarral könnyebb, mint amikor egyedül állsz a színpadon. Sokkal jobb, élvezetesebb, és nagyon nagy mázli, hogy az élőzene kezd megint népszerű lenni.

– Rengeteget játszottál a Metro együttessel. Azok a dalaid, amit most a Reflex-szel énekelsz, át lettek hangszerelve?

– Új hangzásban szólnak, de azért minden eredetiben maradt. A közönség azt szereti hallani, amit megszokott. Az én hangom is változott – 20-30 éves koromban sokkal kislányosabb hangom volt-, a kezdeti jellegzetességek megmaradtak, de most jóval erőteljesebben éneklek. A dalok is változtak olyan értelemben, hogy frissebb, modernebb lett a hangzásuk; különben mindent úgy vettünk le, ahogy a régi felvételeken volt.

–  Miskolccal kapcsolatban milyen emlékeid vannak?

– Pályám során rengeteget koncerteztem ebben a városban, nagyon szeretem Miskolcot. Itt az én saját zenémmel lehetett sikert aratni, meg teltházakat csinálni. Azt gondolom, ezek a dalok örökök, ez egy értékes, időtálló zene, és az, hogy a közönség tudja énekelni, szintén mutatja: ez egy maradandó valami.

– Sokat változott a közönség, amióta a pályán vagy? Rendszerváltás történt, a könnyűzenei irányzatok is átalakultak…

– Sok minden változott, és azért is változott, mert még a rendszerváltás előtt Magyarország volt „a kelet nyugatja”. Ennek a zenének a nyugatja voltunk, bennünket mindenhol úgy fogadtak, hogy mi vagyunk a legjobbak a műfajban. Amikor megnyíltak a határok és szabadon jöhettek a világsztárok, nem tudtuk felvenni a versenyt velük, meg az angol nyelvvel, hiszen az a világnyelv a zenében. Szerencsére a hazai közönségünk szeret minket annyira, hogy kellünk, és a világban is sok magyar él. Ilyen hosszú pályán, mint az enyém – 16 éves koromban kezdtem énekelni-, nem lehet ekkora időt, 50 évet úgy eltölteni, hogy állandóan a csúcson. Hol fent, hol lent, de fel lehet jönni; most megint egyre jobban érdeklődik a közönség a zeném iránt, ami marhajó érzés.

Zalatnay Cini és a Reflex együttes PTV fotó: Vona Ildikó
Zalatnay Cini és a Reflex együttes
PTV fotó: Vona Ildikó

– Nagy sikerrel mennek a tévében az énekes tehetségkutatók, mostanság látványos show-val szórakoztatják a nézőket. Három táncdalfesztiválon nyertél, akkoriban milyen elvárásoknak kellett megfelelni?

– Ez most egy teljesen más dolog. Akkor mi csináltunk mindent. Nem volt stylist, se énektanár; senki sem mondta, hogy ezt csinálod, ezt a ruhát veszed föl. A fiúknak persze nem lehetett hosszú a hajuk – csak egy bizonyos idő után engedték meg-, a miniszoknyába viszont nem szóltak bele, ezt én hoztam be, meg a hosszú bőrcsizmát. Ebben is úttörő voltam. De ezeket az öltözékeket magunk állítottuk elő. Átalakítottunk dolgokat, például egy fekete gumicsizmát, amit egy munkásboltban vettem, lefújtam kályhaezüsttel és lett egy ezüst csizmám a színpadra. Semmi nem volt úgy igazán, amivel újítani lehetett, csak a magunk kreativitása. Sem anyagilag, sem látványban nem rendelkeztünk olyan lehetőségekkel, mint a mai versenyzők. Amennyivel nekünk nehezebb volt, azt gondolom: mi annál maradandóbbak lettünk ebben a műfajban, ma pedig ez már inkább üzlet. Az üzletet meg a médiák diktálják; ha egy tehetségkutatón nem vagy igazán egyéni, akkor mégy a süllyesztőbe, és jön a következő év, jönnek az újabb énekesek. Szerintem ez a fiataloknak nem könnyű. Nekünk sem volt egyszerű, mert mi meg úttörősködtünk. Az viszont jó érzés, amikor a Sztárban sztár, vagy a Rising Star műsorokban a régi dalaink előjönnek.

– Téged énekelt már valaki a Sztárban sztár során?

– Igen, Baby Gabi. A Nem vagyok én apáca című dalomat adta elő. Segítettem neki megcsinálni a produkciót, és a végén, amikor kimentem a színpadra, ájult el mindenki, mert ugyanúgy voltunk felöltözve, és teljesen egyformán néztünk ki. Ezek jó dolgok! Amikor egy ilyen műsorban előjönnek a régi dalok, mint például az Apáca, az az én életemet is hosszabbítja.

Lázadó, vagy inkább csak érdeklődő típus vagy? Említetted, hogy te hoztad divatba a miniszoknyát…

– Lázadó, én világéletemben lázadó voltam. Olyan, hogy minden körülmények között megmondom a magamét és szembeszállok az igazamért. Ez mostanra már tompult, hiszen más húsz-, harmincévesen nagyszájúnak lenni, és más hatvanévesen. Nem szabad elveszíteni a lendületet, meg a nagyszájúságot, de néha egy kicsit pihenni kell.

– Könyvet írni miért kezdtél el? Kihívásnak érezted?

– Nem. Egy egészségügyi műtét után néhány hónap pihenőre kényszerültem, egy orvosi műhiba miatt nagyon úgy nézett ki, hogy nem tudom majd a hasizmomat használni, anélkül pedig nincs éneklés. 34 évesen azt gondoltam: ha itt a zenei pálya vége, akkor megírom az életemet.

– Ez érdekes, mert egyszer már volt ilyen az életed során, csak akkor a torkoddal történt valami. Jól tudom, hogy amiatt nem lettél operaénekes?

– Igen, 6-7 évesen volt egy mandulaműtétem, és akkor az a szép mezzoszoprán hang elszállt, és helyette lett ez a rekedtes, rockos énekhang.

– És mi lett volna, ha operaénekes lesz belőled? Például a Carmen, az egy szép mezzoszoprán szerep…

– Ezen már én is elgondolkodtam. Sokkal maradandóbb lett volna úgy erkölcsileg, mint anyagilag is operaénekesnek lenni; nemzetközileg is, meg mindenféle szempontból. Édesanyámék bérlettel jártak az Operaházba, és én már gyerekként ismertem az összes fontos operát. Ma is nagyon szeretem, különösen a látványos darabokat, egyik nagy kedvencem a Turandot, gyerekkoromban pedig imádtam a János vitézt.

– Több idegen nyelvre lefordították a dalaid, de volt külföldi koncerted, ami különösen emlékezetes maradt?

– Nagyon sok olyan koncert van. Gyakran kérik, hogy emeljek ki közülük, de nem tudok. Abban az időben minden egyes út egy csodálatos álomnak tűnt, mert nem utaztunk olyan rengeteget. Például egy kéthónapos orosz turné azért volt fantasztikus, mert 10 ezreket mozgatott meg, és mindenhol imádtak minket. Néhány út éppen a különbségek miatt maradt emlékezetes: elmentünk Oroszországba, aztán Venezuelába, utána Porto Ricóba. Akkoriban még sokkal nagyobb jelentőséggel bírtak a fesztiválok, és mindig boldogság fog el, amikor arra gondolok, hogy spanyol, angol, német, orosz nyelvekre lefordították a dalaimat.

– Tervek, fellépések a következő időszakban?

A karácsony csendes, az a családé, barátoké. Utána Budapesten, Baján játszunk, de még az is lehetséges, hogy Erdélybe megyünk és Sepsiszentgyörgyön lesz koncert. CD-készítésben most nem gondolkodom, tavaly jött ki egy – az 50 éves buli alkalmából-, 14 csodálatos dallal. Filmtervem van már régóta, de ebbe akkor tudunk belekezdeni, ha lesz rá pénzt; viszont ez már annak a produkciós irodának a dolga, akik majd meg fogják csinálni. Én nagyon szeretném, mert azt hiszem, egy ilyen hosszú életút megérdemel ennyit.

Zalatnay Cini miskolci koncertje (háttérben a Reflex tagjaival) PTV fotó: Vona Ildikó
Zalatnay Cini miskolci koncertje (háttérben a Reflex tagjaival)
PTV fotó: Vona Ildikó

Vona Ildikó

Híradások, beszámolók művészeti, színházi, zenei eseményekről, valamint interjúk készítése ismert művészekkel.

Hasonló cikkek