Úgy tűnik egy területre kezd összpontosulni az eddig több régióban vívott amerikai-orosz szembenállás. Mára az USA jelenléte csökkent a Kaukázus országaiban, Közép-Ázsiában is visszaesett jelentősége, de a korábbi nagy hadszínterek, mint a Közel-Kelet, sem a meghatározó, orosz-amerikai proxy háborúktól zajos. Mindezzel párhuzamosan egyre sűrűbbek a hosszan elnyúló, amerikai-orosz elnöki, külügyminiszteri és biztonsági találkozók számai. Ha az ukrajnai feszültség nem eszkalálódna, az lehetne az érzésünk, hogy némi melegedés megy végbe Washington és Moszkva között. Vajon a színpadon és a színfalak mögött ugyanarra az előadásra próbálnak a főszereplők? Az orosz-amerikai kapcsolatok hagyományosan a vetélkedésről szólnak, azonban már volt rá példa a történelemben, hogy hosszabb-rövidebb időre megegyeztek a világ részleges felosztásában. Valószínűsíthető, hogy az 1+2 alapon kialakuló amerikai és orosz-kínai hárompólus csak egy időszakos állapot, mely tovább kell majd fejlődjön; talán van, aki már erre készül a háttérben? – Erbszt Adrienn külügyi elemzése
Az orosz külügyminiszter ma exkluzív interjúban jelentette be, hogy az Oroszország és az Egyesült Államok közötti biztonsági tárgyalások első fordulója már januárban megrendezésre kerülhet, ezen kívül pedig a NATO-val is belátható időn belül szeretné Moszkva megtárgyalni a jogbiztonsági garanciákról szóló megállapodás tervezetet. A nemrég lezajlott Biden-Putyin online-csúcs után az orosz külügyminisztérium két megállapodás tervezetet küldött szét, az egyiket Washingtonba, a másikat a NATO központjába. Az ukrán-orosz határ és a Fekete-tengeren kialakult feszültség kapcsán jött létre elsősorban a Kreml javaslattervezete, melyben kulcsfontosságúnak ítélik meg, hogy a NATO állítsa le a kelet-európai terjeszkedést. Ezen kívül a stabilitás és béke fenntartása érdekében az amerikai és orosz közepes és rövid hatótávolságú rakéták, támadó csapásmérő fegyverrendszerek egymás területétől ütőtávolságra telepítésének leállítását javasolják. A két programtervezet összességében mindkét oldalon korlátozná a csapatok, hadihajók és repülőgépek bevetését is.
Washington több ízben kijelentette, hogy nyitott a tárgyalásokra Oroszországgal, azonban fenntartásai vannak az oroszok egyes javaslataival szemben, illetve lényegesnek tartják azt is, hogy a tárgyalási folyamatokat az ukrajnai események de-eszkalációjával kezdjék meg. Az Egyesült Államok az oroszokat vádolja a feszültség fenntartásával, Moszkva szerint viszont Washington felelős az ukrajnai események felfokozódása miatt. Lavrov mai bejelentését támasztja alá amerikai kollégájának tegnap esti nyilatkozata, melyben arról beszélt, hogy nem sokkal az újév után megkezdődnek a biztonsági tárgyalások Oroszországgal. A két ország külügyminiszterének interjúi alapján kirajzolódott az is, hogy a tárgyalások több platformon fognak zajlani; így a közvetlen csatornákon, a NATO és Oroszország között és az EBESZ keretein belül.
Anthony Blinken ugyanakkor némely orosz javaslatot aggályosnak tart, ennek ellenére megvitatásra fognak kerülni, ahogyan azok a kérdések is, amik az Egyesült Államoknak fontosak. Nem részletezte, hogy mely kérdésekben szeretne kicsikarni orosz álláspontot, de a kínai-amerikai szembenállásban betöltött orosz szerepkör igencsak égető például az USA számára. Az orosz fél határozott feltételeket vázolt fel az Egyesült Államoknak és szimbolikusan a NATO tagországoknak, se további terjeszkedést a hagyományosan orosz érdekszférákba, se veszélyt jelentő fegyvertelepítést az orosz határok közelébe nem tűr tovább Moszkva – mindennek ellenére továbbra is ragszkodnak ahhoz, hogy ezek nem ultimátumok.
Az USA térfelén pattog most a labda, nyilvánvaló, hogy csak úgy nem fogja elfogadni az oroszok feltételeit, ezek annál súlyosabb következménnyel járnak. Azt azonban minden bizonnyal mérlegelik az amerikaiak, hogy kérhetnek-e olyat cserébe az oroszoktól, amiért megéri fixálni egy időre újra a Nyugat és Oroszország közti európai demarkációs vonalakat. Ráadásul egyelőre úgy fest, mindez az Európai Unió kihagyásával történik, hiszen még az EBESZ keretein belül megrendezésre kerülő vitákat is az amerikai és orosz elnöki tanácsadók dolgozzák ki – ahogyan erre korábban Lavrov célzott.
Úgy tűnik, egyik félnek sem akaródzik bővíteni az orosz-amerikai formációt, sem az Európai Unióval, sem mással. Pedig Brüsszel hivatalosan is kérte, hogy a biztonsági garanciák megtárgyalásába vonják be az Európai Uniót is, azonban az orosz fél Szergej Rjabkov külügyminiszter-helyettes személyében úgy reagált Josep Borrell nyilatkozatára, hogy Moszkva továbbra is a kétoldalú tárgyalási folyamatot támogatja az Egyesült Államokkal. Borrell meglátása szerint az Európai Uniónak részt kell vennie az Oroszország és a NATO közötti jogbiztonsági garanciák kialakításáról szóló tárgyalásokon, hiszen a közösséget be kell vonni minden európai biztonságról szóló megbeszélésbe. Christine Lambrecht, német védelmi miniszter első hivatalos útján, a Litvániában állomásozó NATO egységek meglátogatása során, azt mondta, hogy a NATO ugyan megvitatja Oroszország biztonsági garanciákkal kapcsolatos javaslatait, de elfogadhatatlannak tartja, hogy a szövetségnek valaki megszabja a lehetőségeit.
A litvánok – a többi balti állam és Lengyelország – álláspontja a kérdésben az, hogy Oroszország a javaslatcsomagjával meg akarja osztani a NATO tagállamokat, és el akarja távolítani az Egyesült Államokat Európától. A volt ukrán elnök, Pjotr Porosenko úgy fogalmazott, hogy a Kreml biztonsági garanciái közvetlenül érintik a teljes euro-atlanti térséget, ezért a javaslatokra nem csak Washington kellene, hogy hivatalosan reagáljon. A francia védelmi miniszter ezzel szemben az Oroszországgal történő párbeszéd fontosságára hívta fel a figyelmet, egy újabb hidegháború kialakulásának elkerülése érdekében. Láthatóan nem egyformán érinti az ukrajnai válság az ahhoz és Oroszországhoz közel eső államokat, illetve a távolabb elhelyezkedőket. Érezhető továbbá a francia-német versengés is ebben a témában.
Az oroszok egyértelműen nem akarják bevonni a kérdésbe az európai országokat, volt olyan orosz szenátor, aki egyszerűen úgy fogalmazott, hogy Európa csak megzavarná a tárgyalásokat. Bár az ukrán válság legjelentősebben az Európai Unióra és Oroszországra hat közelségük és érintettségük miatt, azonban az kijelenthető, hogy az Európai Unió Ukrajna-politikáját 2013 óta az amerikai mintához igazította. Brüsszel jelentőségét a globális kérdésekben, főleg az olyan harcokban, amelyet nagyhatalmak vívnak egymással, nem tartja sokra láthatóan sem Moszkva, sem Washington. Ráadásul az is világos, hogy a Kreml nem az európai fegyverektől, haderőtől tart Ukrajnában, hanem az amerikai haditechnikától, illetve az amerikaiak NATO-ra gyakorolt hatásától. Az Unió külön részvétele ezeken a tárgyalásokon azt jelentené, hogy az egyébként is európai NATO tagországok, egy külön egységet létrehozva is képviseltetnék érdekeiket, ez viszont nem feltétlenül kedvez Oroszországnak és az Egyesült Államoknak. Mára az Európai Unió szerepe a geopolitikai történések formálásában erősen meggyengült, ez világos Moszkva és Washington számára is, ezért tudnak akár a feje felett dönteni Ukrajna sorsáról is. Jelen állás szerint az ukrajnai kérdés megoldására tett kísérleteket az érintettek kihagyásával képzelik el, hiszen sem Brüsszelnek, sem pedig magának, Ukrajnának nagy beleszólása a folyamatokba nincsen.
Abban az esetben, ha az USA megegyezik valamilyen formában Oroszországgal – akár a színfalak mögött is – Kijevnek és az EU-nak le kell nyelnie a döntést, hiszen jelenleg nincs eszközük szembe menni vele. A NATO egyértelmű, vezető hatalma az USA, ráadásul Ukrajnát ők tudják pénzügyileg és fegyverzetileg fenntartani a mostani körülmények közepette csak. Természetesen nem mutatna jól, ha a demokrácia csúcs szervezőjét teljesen hidegen hagyná legfőbb partnerei álláspontja, ezért egyértelmű, hogy valamiféle egyeztetésekre szükség lesz az Európai Unióval. Mindazonáltal az ukrajnai kérdésben ma csak két hatalom megegyezésén alapuló döntés tud születni: mindössze az Egyesült Államok és Oroszország képes békét, vagy háborút teremteni az országban. Ennek ellenére tárgyalni lehet az Európai Unióval, de döntéseket nem vele fog hozni egyik fél sem. Az azonban figyelemre méltó, hogy az oroszok most milyen nyíltan beszélnek arról, hogy az EU nem szuverén, és a valós döntéshozó az USA, ezért is vele óhajtanak tárgyalni a kérdésben. Ez óhatatlanul is feszültséget tud generálni az Európai Unió és az Egyesült Államok között. Mindez pedig nem erősíti sem az amerikai, sem az európai pozíciókat az ukrajnai arénában.
A Fehér Ház úgy fogalmazott, hogy az orosz-amerikai tárgyalások csak a szövetséges európai partnerekkel egybehangolva folyhatnak, azonban azt is hozzá tették, hogy a megbeszélések zárt ajtók mögött lesznek megtartva. Nyilvánvaló, hogy Washington valamelyest próbálja kielégíteni az európaiak igényeit – nem akarja elidegeníteni magától szövetségeseit – de a vége ugyanaz, ő tárgyal az oroszokkal, s ha úgy találja, akár még meg is egyezik. A Kreml is a zárt ajtókat preferálja.
Az oroszok javaslatcsomagja nem egyéb, mint egyfajta megnemtámadási szerződés, mely újra konkretizálná az európai befolyási zónákat, melyek a Szovjetunió szétesése óta folyamatosan változnak Oroszország körül, az amerikaiak javára. A megegyezés békét teremthetne Ukrajnában, továbbá időszakos egyességet is az USA és Oroszország közt Európa kapcsán. Moszkva valószínűleg érzi az amerikaiak gyengülését világszinten, ráadásul az USA kénytelen a nagyobb erőforrásait áthelyezni Kína közelébe, ezért egy ukrajnai háború most erősen hátráltatná az amerikai elképzeléseket. 2013-2014-hez képest messze nincs már akkora jelentősége ennek a térségnek az amerikaiak szemében Kína felemelkedése miatt. Egy esetleges háború Ukrajnában a Nyugat és Oroszország között, komoly előnyt jelentene a távolból szemlélődő, ebben a kérdésben érintetlen Kínának, mindez pedig határozottan nem érdeke Washingtonnak, ahogyan az sem, hogy az orosz-kínai szövetkezés tovább burjánozzon ellene. Ám mivel a világban betöltött szerepe némileg visszaesett, kénytelen engedni valahol, valamelyik riválisának. Szíriában már engedett Oroszországnak, de vajon Európában is fog Ukrajna kapcsán? Tényleg ekkora a baj az amerikai hegemónia háza táján? Ha megegyeznek valamilyen mértékben, formában, talán kimondhatjuk: igen.
Moszkvát sok esetben szeretik lebecsülni Kínához és az Egyesült Államokhoz képest, azonban most úgy tűnik meglehetősen jól keveri a lapokat. Az elmúlt években rendkívül komoly haditechnikai és egyéb technológiai fejlesztéseket vitt véghez, akár a kibertérben alkalmazott módszereire, akár a hiperszonikus rakétáinak fejlesztésére gondolunk. Az orosz haderő 2010 óta komoly fejlesztéseken ment át, a széles körű modernizáció során az elektronikus hadviselés, a rakétatechnológia, a műhold-fejlesztés és az automatizáció területén értek el olyan egyedülálló sikereket, melyektől még az USA is távol van. Az Egyesült Államoké természetesen továbbra is a világ legerősebb hadserege, gigantikus katonai költségvetésük beérhetetlenné tette őket hosszú évekre. Nekik van a legtöbb páncélozott katonai járművük (40 ezer), a legtöbb repülőgép-hordozójuk (11 darab) és rombolójuk (92 darab), s a legnagyobb légierejük. Ráadásul infrastruktúra terén is a legfejlettebbek és legelterjedtebbek.
Ugyanakkor, Kína katonai kapacitásaihoz adva az orosz lehetőségeket súlyos veszélyforrássá válhatnak az USA számára, hiszen a világ második és harmadik legerősebb hadseregéről beszélünk az esetükben. A Global Firepower ötven tényezőn alapuló osztályozása alapján az USA az első helyezett. A nyilvános számok alapján Kína és Oroszország aktív szolgálatot teljesítő hadserege együttesen nagyságrendileg 3,2 millió (2,185 millió + 1,03 millió), az amerikai hadsereg aktív katonáinak száma 1 414 000 fő. A kínai és orosz haditengerészet együttesen 1380 hajóval rendelkezik (777 + 603 hadihajó), az amerikai 283 hajóval rendelkezik. A kínai és orosz légierő együttesen 7404 géppel rendelkezik (3260 + 4144), az amerikaiak a 13 233 géppel viszont így is messze lekörözi vetélytársaikat. A kínaiak 35 ezer páncélozott harci járművel rendelkeznek, az oroszok a legtöbb – 13 ezer – tankkal, a legtöbb önjáró (6540) és vontatott löveggel (4465), illetve rakéta-sorozatvetővel (3860). Ugyanezt gazdaságilag is érdemes lehetne összevetni, ám az így is világosan látszik, hogy a kettő sok esetben több mint az egy.
Az ukrajnai háború 2014-2015 óta most vált újra igencsak feszültté, az amerikai és orosz vezető politikusok olykor a háború lehetőségéről is nyíltan beszélnek, s Európában és Ukrajnában egyre több szó esik arról, hogy az ország egy újabb nagy európai háború kezdő színterévé válik. Mindazonáltal a feszültség, ahogy erősödik, a megoldási javaslatok és a párbeszédre való nyitottság is növekedni látszik. Ám addig, amíg a felek elfoglalják a helyüket a tárgyalóasztaloknál, a lehető legjobban igyekeznek eszkalálni a helyzetet és hatalmas erődemonstrációt folytatnak azért, hogy minél jobb alkupozícióba kerüljenek diplomatáik majd. Erre példa Szergej Sojgu, orosz védelmi miniszter legutóbbi kijelentése, miszerint az Egyesült Államok katonai magánvállalatai vegyi komponensekkel készülnek provokációra a Donbászban.
Az Egyesült Államok egyértelműen nem tudta már a Krím visszacsatolását se megfelelően, világvezető hatalomhoz mérten kezelni. Alapvetően már az, hogy megtörténhetett, komoly hiányosságok létére enged következtetni az amerikaiak posztszovjet térségre és az európai régióra vonatkozó stratégiájában. Mindenképpen van némi szimbólum abban, hogy a jelenlegi helyzet éppen a Szovjetunió felbomlásának 30. évfordulójakor történik, látható, hogy a Putyin vezette Oroszország a Szovjetunió alatti pozíciókat – s itt nem csak a földrajziakról van szó – akarja visszaépíteni lassacskán. Ráadásul a nyugati szankciók és az akár katonai szembenállások csak erősítik Putyin belpolitikai pozícióit, mindaz, amit Nyugaton hatalmas kritika ér – például a Krím esete – belföldön hatalmas támogatással jár.
Az eddigi konfliktusok színhelyéül szolgáló országokban – Grúzia, Moldávia, Ukrajna – mindkét nagyhatalom a megosztottságból profitált végül valamilyen szinten, először az orosz/szovjet ellenes hangulatra építő USA kimozdította őket az orosz befolyási zónából, majd az országokon belül maradt orosz kisebbségek, vagy oroszbarát területek fellángoltatása részben visszavitte őket az orosz érdekszférába: Donyeck és Luganszk, Abházia és Dél-Oszétia, vagy éppen a Dnyeszter Menti Köztársaság. Mindez ellehetetleníti ezen országok fejlődését, s általánosan elmondható, hogy súlyos gazdasági és politikai válságba fagytak bele.
A harmadik fázist még nem tapasztaltuk; azt, hogy hogyan lehet kijönni ebből a helyzetből, de az látható, hogy orosz szempontból ezen országok elengedése elképzelhetetlen, hiszen ezzel saját ambícióikról mondanának le globális szinten.
Ha tetszett a cikk, kérjük, támogassa a PannonHírnök munkáját és kövessen minket a Facebookon
