Washington sarokba állította a törököket

Miért csak bő száz évvel a történtek után ismerte el népirtásnak az USA az örmények elleni atrocitásokat?

Joe Biden beiktatása óta csak néhány hónap telt el, ám nem okozott csalódást azoknak, akik korábban – győzelme esetén – markáns külpolitikát jósoltak az új amerikai elnöknek. A Fehér Ház április 24-én, a törökországi örmény kisebbségeket ért támadások kezdetének 106. évfordulóján, hivatalosan is népirtásnak minősítette a történteket. S bár Biden a kihirdetést megelőzően tájékoztatta telefonon török kollégáját, Erdogan – az ő szempontjából nézve érthető módon – nem repesett az amerikai döntésért.

A bejelentés ugyan csak formalitás, hiszen a népirtás tényét korábban a szenátus és a képviselőház is elismerte már (2019-ben), mégis Ankara kaukázusi terveit tekintve a lehető legrosszabbkor jött.

Kétségkívül tragikus és lényeges kérdés, hogy mi is történt 1915-ben Törökország örmény lakta területein, ám Biden döntése a téma újra aktualizálásáról, feltételez valamilyen hátsó szándékot, illetve geopolitikai célt is.

Az is sokat mondó, hogy Biden beiktatása óta most először hívta fel török kollégáját, a NATO második legnagyobb haderejének vezetőjét. A beszélgetés során abban állapodott meg a két vezető, hogy a nyári NATO csúcson kétoldali megbeszélés kereteiben vitatják meg az amerikai-török kapcsolatokat.

Erdogan a Bidennel folytatott telefonbeszélgetést követően azonnal hű partnerét, a karabahi konfliktus rendezésért adós Ilham Aliev, azeri elnököt hívta, akivel együttesen ítélték el az amerikai elnök nyilatkozatát. Aliev elfogadhatatlan történelmi hibának nevezte Biden szavait, szerinte Washington ezzel a döntéssel lerontotta az esélyét annak, hogy a kaukázusi régióban békés, partnerségi folyamatok induljanak meg Azerbajdzsán, Örményország, illetve Törökország között.

Erdogan Biden kijelentése után rögvest érezte, hogy neki is tisztáznia kell a kérdéshez fűződő viszonyát; a török elnök úgy fejezte ki magát, hogy tiszteletben tartja az első világháború során nehéz körülmények között elhunyt örmények emlékét, de a népirtás tényét elutasítja. A török külügyminisztérium is reagált a történtekre, közleményük szerint az amerikai elnök nyilatkozata torzítja a történelmi tényeket, s ezt a török nép soha nem fogadja el. Arra is figyelmeztették amerikai partnereiket, hogy a népirtás amerikai elismerése károsítani fogja a két ország közti barátságot és bizalmat.

Ibrahim Kalin, török elnöki szóvivő frappánsan úgy nyilatkozott, hogy Bidennek, mielőtt másokat kritizál, először az amerikai közelmúlt történelmét kellene megvizsgálnia. “Azt tanácsoljuk az amerikai elnöknek, hogy nézze meg inkább saját hazájának múltját és jelenét.

Az amerikai kettősmércére egyre többen hívják fel a figyelmet. Ennek megléte természetesen még nem kellene, hogy mentesítsen bárkit is a tettei következményeitől, de egyfajta mérsékletességet teremthet a nemzetek között.

Hasonló érveket használ Kína és Oroszország is rendszeresen az Egyesült Államokkal szemben.

Törökország heves reakciója az örmény népirtás Egyesült Államok általi elismerésére nem különösebben meglepő, mivel a téma már régóta a nemzetközi porond egyik fő, Törökországgal kapcsolatos vitapontja. Ankara számára nem kedvező, hogy azokat is népirtás vádjával illetik, akiknek része volt az Oszmán Birodalmat követő modern Török Köztársaság megalapozásában.

Erdogan – annak ellenére, hogy az elmúlt fél évben gyakorlati lépéseket nem tett – újra bejelentette hajlandóságát a török-örmény kapcsolatok rendezésére. Mindez azonban – leszámítva azt, hogy szépen hangzik – kissé visszás, hiszen a karabahi háborúban az örmények katonai ellenfelét támogatták, sőt bizonyos mértékben bátorították is a harcokra, melyből vesztesként kellett kihátrálnia Jerevánnak.

A karabahi háború békés lezárása nem Törökországnak, hanem Oroszországnak köszönhető. Moszkva célja a békés lezárással pedig az volt, hogy elkerülje a hozzá oly közeli területeken zajló további harcokat, illetve, hogy gátat szabjon a török ambícióknak. A békeszerződés nem jelent sem partnerséget, sem belenyugvást, sőt az örmények szempontjából a török beavatkozás a vitás területeken inkább tovább növelte a szakadékot a két nép között.

Az Egyesült Államok nem először használja fel az örmény népirtás kérdéskörét Ankarával szemben. Legutóbb az amerikai kongresszus ismerte el azt 2019-ben, akkor az USA meglehetősen pipa volt a törökök önállósult szíriai katonai tevékenységei miatt. A mostani döntés más érzékeny témákat is előtérbe helyez török szempontból. Egyfelől – bár nagy potenciál amúgy sem volt a török-örmény kapcsolatok rendezésében – Washington ezzel mégis biztosan meghiúsította egy időre ennek a további lehetőségét, hiszen ezzel bombát dobott a két nép közé, illetve lezárta a törökök önállósult, s kissé meglódult geopolitikai terjeszkedését a Kaukázus és Közép-Ázsia felé. Ez nem mellesleg kedvező a térségben szintén jelentős befolyással rendelkező Oroszország számára is, illetve az Egy Övezet-Egy Út projekt miatt ambiciózus kínaiaknak is.

Másfelől az örmény kérdés nemzetközi elismerése egy másik, szintén komoly atrocitásoknak kitett népet is felbátoríthat, mégpedig a kurdokat. A történelem viharjai úgy alakították ennek a népnek a sorsát, hogy a hozzávetőlegesen 45 millió kurdnak nincs saját országa, legjobb esetben is csak autonóm területtel rendelkeznek (Irak). Ma Törökország területén találhatóak a legnagyobb számban, eltérő adatok alapján 20 és 25 millióan élnek az ország dél-keleti részén. Ahogy az örmények is komoly elnyomásban éltek az Oszmán Birodalom területén, úgy a kurdok is, s jelenleg sincs semmi esélyük egy esetleges autonómiára.

Biden döntésével reményt adott a kurdoknak is. S bár- ahogyan az elemzés elején írtam – mindez egy formális lépés volt Amerikától, mégis komoly turbulenciát okozhat Törökország észak-keleti, keleti és déli területein, illetve az azzal határos régiókban, hiszen az örmény-kurd lakta területek, egybefüggő láncolatot alktova szépen végigfutnak Törökország déli határaitól az észak-keleti határáig. Ankara nem véletlenül folytat évek óta katonai műveleteket a Szíria északi részén, Aszad által autonómiát kapott, illetve az Irak észak-keleti területein, szintén autonómiában élő kurdok ellen. S bár Azerbajdzsánt támogatva a második karabahi háborúban sikerült visszacsatolni az azeri területek egy részét testvérnemzetéhez, ezzel saját befolyási határait is kiszélesíteni a Kaukázusban, ezzel olyan vetélytársakat is szerzett magának, mint Oroszország és az USA. Előbbivel a szokásos történelmi csatározásai miatt a Kaukázusért, utóbbival az önállósultsága miatt Szíriában, Irakban és a Kaukázusban rúgta össze a port. S ha ez még nem lenne elég északi szomszédjával, az EU tag Görögországgal is területi vitákba bonyolódott.

Ankarával szemben folytonos amerikai fegyelmező eszköz a kurd téma, illetve a demokrácia és az emberi jogok helyzetének megkérdőjelezése. Az örmény népirtás elismerése nem más, mint az Egyesült Államok és Törökország közötti tárgyalások eszköze. Az új amerikai vezetésnek egyelőre nem sikerült éreztetnie Ankarával, hogy ki a falkavezér, a törökök betörése elsődleges feladata Washingtonnak a térségben, hiszen amellett, hogy a NATO második legnagyobb hadseregeként szövetséges kellene legyen, Amerikán túláradó ambíciókat érlelt az elmúlt években. A török térnyerési törekvések egyébként még egyfajta konszenzust is képesek teremteni a három nagyhatalom – USA, Oroszország és Kína – között, egészen addig, amíg valaki céljait nem fogja szolgálni Ankara térségbeli tevékenysége.

Az örmény népirtással Biden sarokba állította Erdogant, s arra ösztökéli, hogy gondolja végig meddig éri meg neki az önállóság a szövetségi elvárással szemben. Mindemellett Amerika kelletlenül, de kénytelen a törökök makrancosságát akceptálni bizonyos mértékben, hiszen pozíciói egyértelműen meggyengültek a Közel-Keleten a kudarcos szíriai és afganisztáni hadműveleteket követően, de az iraki háború létjogosultsága sem állta meg a helyét végül.

Washingtonnak és a NATO-nak is szüksége van a törökök katonai potenciáljára és regionális befolyásukra.

Ankara helyzete nem egyszerű, egyedül van a térségben, nem kifejezetten rendelkezik szövetségesekkel. A török vezetésű, türk népeket magába foglaló Türk Tanács is elsősorban kulturális jellegű, s a résztvevő országok millió szálon kötődnek Moszkvához, Pekinghez és Washingtonhoz. Ha rendelkezik is szövetségesekkel, azok nemzetközi szinten súlytalanok, így például Azerbajdzsán. Baku ugyan regionálisan lényeges szerepet tölt be a Kaukázus szívében – elég, ha csak a határos Iránra, vagy a Kaszpi-tengerre gondolunk – azonban a globális politikában elenyésző szerepet tölthet csak be a nagyok mellett. Ráadásul, bár Erdogan és Aliev is szereti hirdetni a két ország-egy nemzet elképzelést a török és azeri nép elválaszthatatlanságáról, Baku helyzetéből adódóan nem feltétlenül jelent stabil szövetségest az idők végezetéig, akár ha a Moszkva felé történő nyitást, akár ha az Európai Uniós energetikai kapcsolatait nézzük.

S ha már a török és azeri vezetők ennyire nyíltan elítélték az amerikai elnök döntését várható volt, hogy „esküdt ellenségük”, az örmény vezetés, a minap lemondott Nikolaj Pasinjan miniszterelnökkel az élen azonnal üdvözölte az amerikai kiállást az örmény népirtás elismerése mellett. Biden azon túl, hogy mély tiszteletet váltott ki az örmény kormányfőből, többre is pályázhat a kaukázusi országgal kapcsolatban. A hegyi-karabahi háború megoldásából kimaradt Egyesült Államok talán most akarja behozni a lemaradását? Egyfelől a Trump kormány politikai természete, másfelől a súlyosan kiéleződött amerikai elnökválasztás is akadályozta az amerikaiak aktív jelenlétét a konfliktusban, így azt Moszkva és Ankara végül egymás közt rendezte el.

Korábbi cikkemben részletesen írtam az amerikaiak lehetséges karabahi rendezési forgatókönyveiről, melyben nagy hangsúlyt kap Hegyi-Karabah örmény vezetésű, függetlenedési terve Koszovó mintájára. A háború ugyan ideiglenesen lezárult Baku és Jereván között, s a vitatott területeken új status quo jött létre, ennek ellenére az indulatok nem csillapodtak. Azerbajdzsán a teljes területet akarja, Örményország viszont vissza szeretné szerezni a kezéről lecsapott járásokat. Eddigi szövetségese, Moszkva, láthatólag nem az örmény érdekeket tartotta egyedüliként szem előtt, s elállt attól, hogy segítsen Hegyi-Karabah korábbi helyzetének fenntartásában Azerbajdzsánnal szemben. Az oroszok döntése érthető az ő szemszögükből, ám az örmények csalódottsága is az irányukba. Biden a hétvégén egy új alternatívát kínált fel az örményeknek Amerika képében az orosz szövetség helyett.

Armen Szargszján, örmény elnök is az amerikai-örmény kapcsolatok átalakulásáról beszélt Biden nyilatkozatát követően:az elismerés új távlatokat nyit az Egyesült Államok és az örmény kapcsolatok számára”!

Ma Jerevánban instabil belpolitikai és külpolitikai állapot uralkodik, amiben éppúgy helyet kapnak az oroszellenes és oroszbarát hangok is. A nyugaton élő örmény kisebbségek komoly lobbi munkát végeztek, és végeznek jelenleg is a karabahi kérdés saját javukra fordítása érdekében. Ennek köszönhető, hogy mind a francia, mind az amerikai képviselőházakban felvetették már a koszovói mintára létrejövő független Hegyi-Karabahi-Köztársaság kikiáltását, mely elsősorban a nyugatbarát érdekek központja lenne a Kaukázusban, ahogy balkáni párja is részben ezt a szerepet látja el. Washingtonnak szüksége van egy ugródeszkára a Kaukázus térségében, hogy újra befolyásra tegyen szert, s ehhez nem elég a szintén komoly belpolitikai válságokat megélő, önmagában gyenge Grúzia. Ha Örményországot Karabahhal elfordíthatná Moszkvától valamilyen mértékben, komoly változást idézhetne elő a régió geopolitikai erőviszonyaiban. Ráadásul Irán háta mögé is bekerülhetne, ami szintén nem utolsó szempont, elnézve Teherán és Washington súlyosan terhelt kapcsolatát.

Törökországban az az általános vélemény, hogy a népirtás tényének elismeréséről szóló döntés része, a még Trump alatt megkezdett Erdogan elleni amerikai nyomásgyakorlásnak. Súlyos történések árnyékolják be a török-amerikai kapcsolatokat török szempontból is, beleértve a szankciókat, a törökök kizárását az F-35 vadászrepülő programból, a kurdok támogatását Szíriában és Törökországban, valamint komoly feszültséget eredményez, hogy a 2016-os törökországi kormánypuccs kísérlettel vádolt Fethullah Gülen hitszónok és a Gülen-mozgalom szellemi vezetője az Egyesült Államokban kapott menedéket. Mindeddig az amerikai elnökök ódzkodtak a népirtás szó használatától, attól tartottak, hogy súlyos károkat okozna a török-amerikai kapcsolatokban, ám mára annyira elmérgesedett amúgy is a kapcsolat, hogy itt az ideje az erélyesebb fellépésnek. Biden talán kísérletet tesz Ankara megregulázására, s az örmény téma is csak ennek a részét képezi. Korábban már számos nyugati ország (Franciaország, Lengyelország, Belgium, Németország) és Oroszország is elismerte a népirtás tényét, s ahogy írtam a legtöbb amerikai állam is és a kongresszus is.

Az, hogy lesznek e gyakorlati lépései a török tiltakozásnak a következő hetekben fog eldőlni, hiszen egy dolog fenyegetőzni, és egy másik cselekedni. A legsúlyosabb török válaszlépés eddig az incirliki légitámaszpont bezárása volt az amerikaiak számára. Ez a katonai bázis volt a kiindulója számos afganisztáni, vagy éppen szíriai amerikai hadműveletnek, hiánya komolyan érintené Amerika regionális harci képességeit.

Erdogan egyre inkább önállósuló, többvektoros külpolitikáját nehéz kezelnie nem csak az Egyesült Államoknak, hanem Oroszországnak, vagy éppen az Európai Uniónak is. Soha nem fog teljes értékű amerikaellenes, vagy egyértelműen oroszellenes álláspontot elfoglalni, nem is lenne érdeke, hiszen előbbi a világ vezető hatalma, utóbbi pedig nagyhatalomként szintén komoly regionális szereppel bír Törökország szomszédságában, akár a Fekete-tenger, akár a Kaukázus, akár Szíria irányába tekintünk. Ha Washington, vagy Moszkva azt várja Ankarától, hogy választani fog, nem ismerik kellőképpen a törökök geopolitikai és történelmi helyzetét Délnyugat-Ázsiában.

Ha Moszkva szemszögéből vizsgáljuk a történteket elmondhatjuk általánosságban, hogy minél rosszabb az USA-török viszony, annál jobb Oroszország számára, azonban a kérdés nem ennyire egyszerű. Azt is figyelembe kell vennünk, hogy Biden az örmény népirtás elismerésével ugyan a török kapcsolatok leépülését kockáztatja, de az örmény kapcsolatokat erősíti, ami viszont rossz Oroszországnak. Örményország elvesztése Oroszország számára a Dél-Kaukázusban befolyásvesztéssel járna, sőt ezen túlmenően a Közel-Keleten is romolhatnak a pozíciói. Láthatjuk, hogy a kérdés nem fekete, vagy fehér.

Az amerikai örmény szervezetek egyértelműen a nyugati örmény lobbi sikerének tekintik Biden kijelentését, ám ez kissé naiv elképzelésnek tűnik. Talán inkább az évről-évre romló amerikai-török kapcsolatok és az egyre makacsabban érvényesülő ankarai akarat vezetett ehhez a szimbolikus, ám mégis mély tartalommal bíró döntéshez. Ide sorolhatjuk az orosz SZ-400-as rakétaelhárító rendszerek vásárlását, az egyéni katonai akciókat Szíriában, Irakban, a Kaukázusban, vagy a Földközi-tengeren. Washingtonnak szüksége van Ankara szövetségére, de nem egy szeszélyes, öncélú partnerre, neki stabil hátvéd kell a Közel-Kelet zűrös terepén. Az elmúlt évek fenyegetései, szankciói, tárgyalásai nem tudták ezt elérni. Valószínűleg az örmény kérdés csak a kezdete lesz Biden meggyőzési technikáinak. Meglátjuk ki tudja-e ültetni Erdogant a kispadra, s ezáltal szépen visszaintegrálni a nagy szövetségi közösségbe.

forrás

 

Világ tükör | Pannon Hírnök

Kövessen minket: Facebook


Erbszt Adrienn

Geopolitikai, külpolitikai kutatások és elemzések magyar szemmel, közérthetően a PannonHírnök VilágTükör rovatában.

Hasonló cikkek