Zene a képzőművészetben

Takó Hajnalka

A zene megjelenítésére a művészettörténetben többféle törekvést is találunk: a reneszánsztól kezdve gyakori témaábrázolás a hangszerek, zenészek, koncertek megjelenítése, gondolhatunk itt a vallási képeken zenélő angyalok társaságára, Frans Hals A bohóc játéka a lanton avagy Picasso Három zenész című festményére.

A huszadik században Paul Klee és Vaszilij Kandinszkij már egy elvontabb filozofikusabb megközelítéssel fordul a zene és színek kapcsolatához. A zenei képzettséggel is rendelkező Kandinszkij értékrendjében, a színek szerepe felértékelődik a zene érzékelésében, a hangokhoz színeket, a színekhez pedig hangokat volt képes társítani. Ez a különös jelenség a szinesztézia, amely során egyik érzékszervünk automatikusan aktivizál egy másikat. Kandinszkij minél inkább arra törekedett, hogy festményei, mint festett zeneművek, a színek által „hallhatóvá” is váljanak.

A zene és vizuális művészetek nemcsak mozgalmaik közös elnevezésében (Reneszánsz, Barokk, Klasszicizmus, Romantika, Impresszionizmus, Modernizmus, Minimalizmus, Avantgárd stb.) mutatnak párhuzamot, hanem hasonló leíró kifejezéseket is használnak, mint kompozíció, ritmus, egyensúly, harmónia, repetíció stb.

Az 1930-as évek elején Henry Valensi még egy mozgalmat is indított muzikalizmus néven, amely a zenében rejlő ritmus és harmónia szintézisének festészeti megvalósítására törekedett.

Több művész a címadást is különböző zenei műfajok nevével kötötte össze, pl. Whistles Kék és arany noktürn, Szimfónia fehérben; Paul Klee Polifónia, Új Harmónia; Stuart Davis Swing táj avagy Matisse Jazz Suite.

 

Kép: Stuart Davis: Swing Landscape, 1938.


Hasonló cikkek