„Kisbán Miklós”, aki szegényen is gazdag maradt

Az „átkosban” működő kultúrpolitikusok a „nyugatos” szélbe oltott kortárs giccsparádék közepette formáltatták a tanulóifjúság tudatát. A Horthy-rendszerhez lojális politikusokat lefasisztázták, a polgári és nemesi származású költőket, írókat minimum elhallgatták. Közéjük tartozott gróf Bánffy Miklós, aki nemcsak hatvanezer holdjáról volt ismert, hanem íróként, képzőművészként, külügyminiszterként, valamint az erdélyi magyar kultúra egyik zászlósuraként is megállta a helyét.

A történelmi Magyarország egyik legrangosabb családjába tartozott gróf Bánffy Miklós. Felmenői között szerepel a besenyő származású Tomaj nembéli Dénes, aki IV. Béla királyunk nádora volt. A „losonczi” nemesi előnévvel rendelkező Bánffyak az ő leszármazottjai voltak. A család legifjabb képviselőjeként, hatvanezer hold örököseként született Kolozsváron 1873. december 30-án. Iskoláit Kolozsváron és Budapesten végezte, ahol doktori címet szerzett. Már fiatalon ismerője és művelője volt az irodalomnak, a képzőművészetnek és a zenének. Kitűnő nyelvérzéke végett több nyelven beszélt. A családi kapcsolatrendszer által pedig predesztinálva volt mind a politikai, mind a diplomáciai pályára. Szabadelvűként 1901-től képviselő, 1906-tól Kolozs vármegye főispánja.

A politika hétköznapjai mellett „Kisbán Miklós” néven írta műveit. Otthon volt a színházak világában is. Szervezői képességét sikeresen felhasználta az Opera kormánybiztosaként. A magát pacifistának tartó Bánffy Miklós kapta azt a feladatot az udvartól, hogy szervezze meg IV. Károly koronázási ünnepségét. A díszfelvonuláson szerepeltette a már javában folyó háború hadirokkantjait is. Ezzel a lépésével nem igazán szerzett jó pontokat a felső körökben. Megmenekülvén az udvari feladatoktól, bonchidai kastélyába távozott szeretett könyvei közé. Mivel ekkorra már túl volt két színművön, és jelentek meg novellái, az arisztokraták művésznek tartották, a művészek pedig arisztokratának. Ez a vélemény végig kísérte egész életén keresztül.

A trianoni Magyarországnak szüksége volt a gróf kapcsolatrendszerére, nyelvtudására, diplomáciai érzékére, aminek sokat köszönhetett az ország és az erdélyi magyarság, annak ellenére, hogy kortársai nem értették, sőt elítélték azt a képességét, hogy mindenkivel tudott közös nyelven beszélni. Már a béketárgyalások idején Londonban tárgyalt angol politikusokkal a „magyar ügy” érdekében és titkos üzeneteket közvetített a Párizsban elszigetelt magyar delegáció részére. Gróf Bethlen István kormányában 1921. április14-től a külügyi tárca felelőse. Jóllehet Bethlen  mondta ki az utolsó szót szinte minden területen, kiváltképp a külügyekben, Bánffynak volt elég tennivalója. Külügyminisztersége idején robbant ki a nyugat-magyarországi felkelés, amely miatt a magyar diplomáciának komoly szerepe volt abban, hogy a kisantant hisztérikus fenyegetéseit semlegesíteni tudták. Többek között annak köszönhetően, hogy Bethlen István miniszterelnöknek és munkatársának, Bánffy Miklósnak nagy respektje volt az antant Budapesten állomásozó nagyköveteinél. Így azok kezdeti felháborodását és kemény hangvételét sikerült átfordítaniuk megértő figyelemre. Castagneto herceg, az olasz ügyvivő barátja volt Bánffy Miklósnak és Hohler angol követ is kedvelte, akik a személyes kapcsolaton túlmenően a magyar állapotokat ismerve, korrekt tájékoztatásban részesítették hazájuk külügyminisztereit, amelynek következtében sikerült a kisantant „vérszomját” és a nyugat-magyarországi helyzet miatti osztrák „sirámözönt” valamennyire lecsillapítani. Sikerült a Velencében tartandó konferencián elérni, hogy Sopron és környékéről népszavazás döntsön, amelynek sikere a trianoni diktátum szögesdrótját megbontotta.

A győzelem ellenére éles kritikák érték Bethlent és Bánffyt az ellenzék részéről, amely folyamatos volt a királykérdés megoldása és a nemzetközi tárgyalások során. Bánffy, a genfi népszövetségi kongresszuson – amellett hogy miniszterelnökének instrukcióit betartva képviselte Magyarországot – szorgalmasan rajzolta a résztvevők portréit nem kis derültséget okozva. A külügyi pályafutás a kormány munkájával elégedetlenkedők miatt 1922. december 19-én véget ért. A „mindenkivel egy nyelven tudó” külügyminiszter Genovában az erdélyi magyar érdekeket szem előtt tartva tárgyalt – nem hivatalosan – a szovjet megbízottal. A tárgyalást már a kormányzó és a politikustársak sem nézték jó szemmel, mivel elvből sem akarták a bolsevik rendszert támogatni, azért hogy Moszkva támogasson némi területi engedményt Erdély kapcsán. A népszövetségi tagságért eredményesen lobbizó Bánffy Miklós visszavonult a diplomácia pástjáról. 1926-ban, hazautazott Erdélybe. Román állampolgárságot megkapva, otthon vetette be tudását, befolyását, vagyonát az erdélyi magyar kultúra érdekében. Tudta, hogy az erdélyi magyarság fennmaradásának feltétele, hogy a kulturális intézményeiket megtarthassák. Vagyona révén támogatott több, a magyar kultúrával és gazdasággal foglalkozó civil szervezetet. Az Erdélyi Református Egyházkerület főgondnokaként szerepe volt abban, hogy a magyar egyházi iskolák megmaradjanak. Megalapította 1938-ban a Magyar Népközösséget, amely akkoriban az egyetlen érdekvédelmi és tömegszervezet volt a II. bécsi döntésig. Visszaköltözésekor az Erdélyi Helikont szerkesztette és folytatta az írást, amelyek közül néhány olasz és francia nyelven is megjelent. Grafikáival hozzájárult Tamási Áron műveinek színvonalához. Az Erdélyi Szépmíves Céh több kiadványát az ő rajzai díszítik. Nyomdát tartott fenn és az Ellenzék napilapot. Észak- Erdély visszacsatolása után a felsőház tagja lett. 1943-ban Bukarestben tárgyalt az ottani németellenes körökkel. A németek ezért felgyújtották bonchidai kastélyát. A békés megoldás útját járva próbálta Horthyt rábeszélni a fegyverszünetre.

A háború után továbbra is termékeny irodalmi munkát végez. Azonban a román nemzetiségpolitika rosszabbra fordulásával elfogyott a levegő körülötte. Magyarországra költözött, ahol a demokratikus erők felszámolása javában zajlott a szovjet fegyverek árnyékában. 1950. június 6-án halt meg Budapesten, nagy nyomorban, elfeledve. Sajnos ő is azok közé tartozik, akit nem igazán ismer az utókor. E rövid portréval csak betekintést nyerhettünk egy kitűnő férfiú életébe, amely mozgalmas volt és értéket teremtett. Részletes irodalmi tevékenységének bemutatása sem fog váratni magára.

 

Vélemény, hozzászólás?