Bartók Béla egyetlen operáját Szabó Máté állította színpadra a Miskolci Nemzeti Színházban. A kékszakállú herceg vára című produkció bemutatóját 2024. január 12-én tartották a Nagyszínházban.
A Kékszakállú szerepében Cser Krisztián operaénekest láthatták a nézők, a premier előtt beszélgettünk a művésszel.
– Vona Ildikó/ PannonHírnök: Sokszor találkoztál már a szereppel. Tudsz mondani egy számot, hogy hányszor énekelted?
– Cser Krisztián: Pontosan nem tudom így fejből, de ötven fölött van, az biztos. Tizenöt országban énekeltem eddig, volt köztük színházi előadás, koncert, és például Rómában félig szcenírozott formában adtuk elő Fodor Bernadettel a Magyar Akadémián. Vagy éppen Ádám (Cser Ádám – a szerk.) zongorakíséretével 2018-ban, a mű bemutatásának 100. évfordulóján szintén Bernadettel. Ez a miskolci premier azért is fontos számomra, mert itt énekeltem életemben először a Kékszakállú szerepét. Tizennégy évvel ezelőtt, 2010. június 9-én.
– Mennyire nőtt a szívedhez a szerep?
– Számomra ez egy álomszerep volt, és most is az. Már jó ideje éneklem, és nagyon hozzám is nőtt.
– Változott ez a Kékszakállú az évek során?
– Biztos változott, hiszen az idő telik, én is érzem. Minél többször énekli az ember, annál magabiztosabb, és persze sok minden hatással van a szerepformálásra. Új színek, sok különböző partner, karmester, zenekar – mindegyik mást ad hozzá, valami újat.
– A mostani Kékszakállú hogyan alakult ki? Szabó Máté rendező mennyire irányította?
– Máténak határozott elképzelése, koncepciója volt, ami engem is csak még tovább inspirált. Nekem minden egyes mondatra van nyolc-tízféle lehetőség, hogyan mondjam, és abból mi minden következhet. Ha összerakjuk ezeket ágrajzzá, a végén végtelen számú lehetőség jön ki. Koncerten sokkal kisebb az eszköztár, ezért sokkal inkább azokon a mozdulatokon, gesztusokon van a hangsúly, amiket akkor, azon az estén gondolok, és annak megfelelően adom elő. A miskolci Kékszakállú esetében pedig Máté instrukcióit szívesen elfogadtam. Tudta, hogy mit akar, és én is azonosulni tudtam vele.
– Nagyon mélyről indul ez a Kékszakállú, és hatalmas utat jár be. Az elején annyira öregnek tűnik, hogy még a korát sem tudjuk meghatározni…
– Szerintem teljesen mindegy a kora. Nem biztos, hogy öreg, lehet, hogy csak beteg. Egyfajta apatikus állapotból indul, aztán sikerül felállnia belőle, és előjönnek a korábbi mintázatok, amik újra csak ismétlődnek. Nagyon hangsúlyos nála a cinizmus, amivel éli az életét. Ő egy művész fazon, aki kórházban fekszik, gyógykezelésen van, aztán kijózanodik.
– Van olyan pontja a darabnak, ahol megfordulhatna a történet, és akár még boldog is lehetne a két főszereplő?
– Ebben a rendezésben nem érzem, de lehet. Nekem már volt egy olyan koncertszerű élményem – akkor ez spontán alakult így, meg se beszéltük –, ahol, Komlósi Ildikó énekelte Judit szerepét, és olyan volt a hangulatunk, hogy majdnem happy enddel zárult. Belegondolhatja az ember a boldog befejezést.
– Énektechnikailag mennyire nehéz szerep?
– Itt a kihívást inkább az jelenti, hogy magyar nyelven nehéz operát énekelni, azonban Bartók szerkesztésmódja megkönnyíti a feladatunkat.
– Miskolcon vendégként lépsz színpadra. Merrefelé jársz még, mit játszol mostanában?
– Elég sűrű lesz a tavaszom. Hamarosan kezdődnek a Don Giovanni próbái, a salzburgi 2008-as Claus Guth-féle rendezést vette meg a budapesti Operaház, Leporello szerepét fogom énekelni. Idén is lesz Erkel: Hunyadi László, abban Gara nádor vagyok. Megint játsszuk a Figaro a köbön a című produkciót, amit két éve mutattunk be Ádámmal (Cser Ádám karmester – a szerk.), Miskolcon pedig megy tovább a Kékszakállú.
(A nyitókép Herman Péter fotója)
Kövessen minket a Facebookon is!
