Barna György gyűjtő- „A népviseleteknek nem volt Kodálya, Bartókja”

Halála előtt Barna György Miskolc városának ajándékozta a Kárpát-medence népviseleteit bemutató gyűjteményét. A Győri kapuban található Lézerpont Látványtárban kiállított 340 népviselet – és a raktáron lévő közel háromezer ruha – a megállapodás szerint a miskolci Herman Ottó Múzeumban kap helyet.

E célra egy új szárny épül. Miskolc közgyűlése a 2018. decemberi ülésén határidőként 2019. december 31-ét szabta meg. A tervek szerint a 700 millió forint körüli beruházás idén tavasszal kezdődik, és befejezéséig a gyűjtemény – mivel speciális tárolást igényel – az eddigi helyén tekinthető meg.

A Herman  Ottó Múzeumban a népviseleteket bemutató tárlat mellett helyet kap majd a magyar népzene, néptánc is. A kiállítás része lesz egy olyan beavató terem, ahol a látogatók múzeumpedagógusok, zenészek segítségével ismerkedhetnek a népzenével és a néptánccal.

Barna György tárlatvezetés közben 2012-ben a Látványtárban (Fotó: Juhász-Léhi István)

Interjúnk néhány éve a magyar kultúra napja alkalmából készült, és kiegészítve 2019. januári fotókkal kerül közlésre.

Vona Ildikó: Nemrég a kezembe került egy fénykép, amin Bartók Béla látható népdalgyűjtés közben 1907-ben Nyitra megyében, körülötte népviseletes emberek. Ez adta beszélgetésünk ötletét, mivel január 22-e a magyar kultúra napja, és a Látványtárban rengeteg olyan népviselet megtekinthető, amit Bartók, Kodály még hús-vér embereken láthatott.

Barna György: 340 népviseletet tartalmaz a kiállításunk, jelenleg ez Európa legnagyobb népviseleti gyűjteménye.

“200 éves a legidősebb ruha, 50 a legfiatalabb, de jellemzően 100-150 évesek.

Ezek mind eredeti darabok, vagyis valaki valamikor hordta, egyik sem reprodukció. Az itt lévő viseletek között valószínűleg olyanok is vannak, amikből ezek a még fellelhető utolsó darabok.

  Területileg hogyan tudnánk behatárolni a kiállított népviseleteket?

– Nagyon egyszerű területileg behatárolni: a Kárpát-medence és a csángók.  Ausztria, Csorna környéke a nyugati vége, Felső-Magyarország, Dél-Szlovákia az északi része, a legtávolabbi – és ez egy önálló elem – a csángók. Ahogy a Kárpát-medencébe bejövünk ott találhatók a székelyek, onnan visszafelé Kalotaszeg, délről pedig a szerbek, bosnyákok azon területei, amik valamikor Magyarországhoz tartoztak. Természetesen a legjellegzetesebb magyar viseletek vannak összegyűjtve az említett vidékekről, és talán a felsorolásból is látszik, hogy a magyar kultúrtörténet igen jelentős szelete látható itt kiállítva.

Kapuvári és sárközi viseletek a kiállítóteremben (Fotó: Vona Ildikó/ PTV)

– Hogyan kezdett népviseleteket gyűjteni?

– Nálunk a családban nem volt divat a gyűjtés, én egy nagyon szegény miskolci családból származom. Anyukám rokonsága élt Bánhorvátiban, rajtuk keresztül ismerkedtem meg a falusi élettel, szokásokkal, mezőgazdasági munkákkal. Gyerekkoromban nyaranta két hónapot falun töltöttem, ami megváltoztatta az életem. Miskolc erőteljesen ipari város volt, és amikor elmentem falura, teljesen másféle világgal ismerkedtem meg. Csodálnivaló volt a szépsége, harmóniája, az évszázadokon át kialakult szokásrendszere. Egy városi gyerek számára tényleg csodákkal teli világ. A gyűjtés akkor kezdődött, amikor a nagymamámtól kaptam egy bibliát. Tulajdonképpen ez nyitotta meg előttem a kaput a múltbeli tárgyak felé. Könyvekkel, régi Magyarország-térképekkel, régi használati tárgyakkal kezdtem a gyűjtést, később jöttek a népviseletek és még sok minden más. 40 éven keresztül vásárolgattam a különféle darabokat, és egy idő után már nem tudtam, mim van. A mostani kiállítás ötlete úgy született, hogy a kedvenc tárgyaimat – saját örömre – elkezdtem kirakni az irodámba, később az épület különböző helyeire.

– Melyik volt a gyűjtemény első ruhadarabja?

– Az első népviselet matyó volt, az 1980-as évek elején. Utána aztán sokat gyűjtöttem, vásároltam, mert beleszerettem ebbe a világba.

“Régen a népviselet töltötte be a személyi azonosító szerepét. Mindent lehetett általa tudni a személyről: életkorát, családi állapotát, hogy melyik faluba való, milyen alkalommal hordja; pünkösd, húsvét, esküvő, vagy csak sima vasárnap.

A ruha személyi igazolvány volt, mindent „ráírtak” azzal, ahogyan hordták. Szigorú szabályok határozták meg, hogy milyen ruhát, milyen anyagból, milyen társadalmi osztály, milyen birtokkal, mekkora gazdasággal bíró, milyen szőrméből, nemezből, milyen díszítéssel, csatokkal, gombokkal hordhatja az illető. Évszázadokon át működött ez a rendszer, és pontosan meg lehetett mondani a személyről a ruházata alapján, hogy kicsoda, honnan jött, milyen szerepet tölt be a társadalomban.

– Mennyire könnyen válnak meg az emberek ezektől a ruháktól?

– Nagyon nehezen. Akié a viselet, az nem adja. Én az ünneplő ruhákat gyűjtöttem, és azt többnyire az első generációs örökösöktől lehetett megvenni, ők már nem kötődtek hozzá annyira. A harmadik-negyedik generáció már jóval könnyebben megvált tőle.

“Egy népviseletet mindig a tulajdonosától célszerű megszerezni, mert a gyűjtemény akkor ér valamit, ha megvannak a garanciák és a mögöttes információk arról, hogy hiteles és eredeti.

Rendkívül fontos, hogy az adott öltözet származását, viselési szokásait reprodukálni, dokumentálni tudjuk. Romániában Kolozsvár felé, a Király-hágónál található a Feketetó nevű hely, ahol évente kétszer rendeznek kirakodóvásárt, 3-4000 eladó van olyankor jelen, és ott még lehet találni eredeti darabokat.

Gyimesi csángó férfiviselet (balra hátul) és máramarosszigeti férfi, női viselet (elől)

– Az internet világában könnyen megtalálja egymást vevő és eladó, de korábban hogyan zajlott maga a gyűjtés?

– Ismerősökön keresztül találtam meg az első embereket. Fontos a személyes kapcsolat ahhoz, hogy az illető elárulja, mi van neki, és hajlandó legyen odaadni vagy eladni. A háború előtt a néprajzosok sokkal könnyebb helyzetben voltak gyűjtés szempontjából. Az 1950-es években megváltozott a kulturális környezet, a népi hagyományok leértékelődtek, az emberek is átalakultak. Általános bizalmatlanság lett a jellemző.

“Minden területen az első szálat volt nehéz megtalálni, mert egyébként elutasítottak. Személyes garanciákra volt szükség.

Amikor sikerült találni együttműködésre hajlandó helybélit, ő már beajánlott az ismerőseinél, rokonainál és el is intézte, hogy fogadjanak. Tulajdonképpen egyik viselet gazdája átadott a következő viselet gazdájának. Sok ilyen ismeretségből barátság is lett, mert minden egyes ruha gyűjtése együtt jár egy ember személyes megismerésével.

A népviseletek közül melyik a kedvence?

– Van egy nagy kedvencem, a nyitrai hirdetőruha. Egyszerű fekete-fehér öltözet, amit akkor használtak, amikor a menyasszonyságot kihirdették a templomban. Másik kedvencem a torockói menyasszonyi ruha.  Régóta szerettem volna ilyet a gyűjteménybe, de nagyon nehezen sikerült hozzájutni. Egy évig tartott csak maga a rábeszélés, míg a tulajdonosa egyáltalán hajlandóságot mutatott az eladásra. Harmadik generációs a néni, de még így is rengeteget jelentett neki. Azt mondta: időre van szüksége, amíg gondolatban és lélekben elbúcsúzik a nagymamája menyasszonyi ruhájától. Van a matyók között is egy-egy olyan darab, ami közel áll a szívemhez, de természetesen mindet szeretem.

Mezőkövesdi matyó viseletek (Fotó: Vona Ildikó/ PTV)

– Utaztatható ez a gyűjtemény?

– Nem. Sokan kérték volna időszakos kiállításra, a Néprajzi Múzeum is szerette volna bemutatni, de ha megmozdítanánk, sérülnének.  Ezek a ruhák nem bírják a fényt, ezért UV-szűrővel felszerelt lámpákkal vannak megvilágítva, és az üvegszekrény is különleges. Tárolás szempontjából nehézséget jelent, hogy korábban használatban voltak ezek az öltözékek. Sokféle mikroorganizmus pusztítja az anyagot a rovarkártevőkön túl, ezért még mielőtt a vitrinbe kerültek, bonyolult vegyi eljárással lettek kezelve. Azóta 4-6 havonta a vitrineket feltöltjük speciális gázzal, amiben 72 órán keresztül állnak a ruhák. Két ilyen fertőtlenítő eljárás között pedig légmentesen lezárt, állandó hőmérsékletű és páratartalmú kirakatban vannak.  Így tudjuk megakadályozni a textilbetegségeket és az idő előtti megsemmisülésüket. Azt azért el kell mondanom, hogy a kiállított 340 viselet mellett még raktáron van kb. 3000 darab, aminek egy része komplett ruha, másik része konkrét téma: pl. kékfestő anyagból készült ruhák, palóc szoknyák, kendők. Egy-egy tematikus kiállítást is lehetne belőlük csinálni, mert olyan rengeteg.

Férfi és női viseletek Mohácsról (Fotó: Vona Ildikó/ PTV)

– Van valaki a családban, aki tovább viszi a gyűjtést? Gyerekek, unokák?

– Pillanatnyilag nincs. Amikor valaki ennyire belebolondul a gyűjtésbe, az minden szabadidejében úton van, ami hátrányos a családra nézve és ellenérzést vált ki, nem beszélve arról, hogy a „lomokat” állandóan kerülgetni kell a lakásban. A legközelebbi örökösök általában nem értékelik sem a gyűjtőszenvedélyt, sem a gyűjteményt. Az unokák szokták tovább vinni. Nekem három unokám van, az egyik közülük nagyon érdeklődő. Még csak tizenkét éves, és nem akarom erőltetni. Nálam is hobbinak indult a gyűjtés, aztán az idő múlásával lett belőle egy nagy szerelem.

– A „Népviseleteink” kiállítás csak egy a Lézerpont Látványtár kínálatából. Mit találnak még itt az idelátogatók?

– Van egy kiállításunk, ahol tizenegy magyar kismesterség műhelye látható berendezve. Erdélyben gyűjtöttem, amikor megismerkedtem ottani bányászokkal, így aztán az innen származó ásványok is megtekinthetők. Ezek a híres- hírhedt „ciános” bányák üregi ásványai – az úgynevezett bányavirágok –, amik a meleg víz hatására az üregek falára kirakódott ásványokból keletkeztek. Szintén Erdélyből származnak azok a festett tyúktojások – szám szerint 680 darab –, amikre egy idős néni népviseleteket pingált. Olyannyira hiteles és dokumentumminőségű rajtuk a festés, hogy be lehet azonosítani az egyes népviseleteket.

Mákófalvi leányviselet Erdélyből, Kolozs megyéből (Fotó: Vona Ildikó/ PTV)

– Gyűjtőként milyennek látja a népviseletek jövőjét?

A népzenének és a népdalnak voltak mindenre elszánt kutatói, akik összegyűjtötték, rendszerbe foglalták, tanították, gondoskodtak róla.  A népviseleteknek nem volt Kodálya, Bartókja.  Az utolsó átfogó tanulmány ebben a témában a háború előtt jelent meg, akkori fényképezési technikákkal.

“Sajnos a népviselet kikerült az érdeklődés perifériájára, ami azért hatalmas baj, mert egy ország, nép kultúrtörténetének nagy darabja került ezzel veszélybe.

Ma életvitelszerűen népviseletet már csak néhány helyen, és ott is az idősek hordanak. Amikor turistacsoportoknak felveszik a lakodalmas ruhát, az a turizmus része, nem a mindennapi életé. A népviseleti kultúra egy sajátos lesajnált állapotban van ma Magyarországon, míg ha elmegyünk ezer kilométert nyugatra, tapasztalhatjuk, hogy a németek, franciák, hollandok mennyire becsben tartják és ápolják a hagyományaikat. Ha egy bajor igazán fel akar öltözni, akkor felveszi a népcsoportjára jellemző viseletet. Ők büszkék a gyökereikre. Magyarországon a gyűjtés nincs szabályozva, így számos gyűjtemény megy tönkre a gyűjtő halála után. Sok magángyűjtő ki sem tudja állítani a tárgyait. Én szerencsés vagyok, hogy a cégünknél tudtunk helyet felszabadítani kiállítás céljára. Most tárgyalok Miskolc vezetőségével arról, hogy biztosítsuk közösen ennek a kollekciónak a jövőjét. Rengeteg időt, energiát, pénzt belefektettem ebbe a gyűjteménybe, és hogy mennyire érte meg, arra az idő fogja megadni a választ.

(Köszönet dr.Barna Anitának– Barna György örökösének–, hogy a fényképezést engedélyezte!)

 


Hasonló cikkek