Egyszer volt, hol nem volt…
Talán sokan nem is sejtik, milyen különleges útravalót adnak gyermekeiknek, ha naponta legalább egyszer elhangzik otthonukban ez a sokat ígérő félmondat. Persze, nem mindegy, hogyan, milyen körülmények között történik a mesemondás.
A megfelelő, pozitív hatás érdekében minden figyelmünket oda kell adnunk hallgatóságunknak; a tudatos jelenlét rendkívül lényeges ebben a folyamatban. Nem elég “csak” mesélni – látni és ezáltal láttatni szükséges a történet hozta képeket. Így születik meg a valódi gyógyító mágia.
Emellett elengedhetetlen az intimitás megteremtése, a biztonságos közeg, a szerető érintésekkel kísért, “odabújós” együttlét. És persze az, hogy ne elemezzük csemetéinknek a mesét, ne magyarázzuk el nekik annak jelentését, hanem hagyjuk őket beszélni, esetleg kérdéseinkkel segítsük az aktuális sztori feldolgozását. Máskülönben épp a mesehallgatás lényegétől, a belső munka lehetőségétől fosztjuk meg őket.
Van még egy titok – amikor kifelé mesélünk, a bennünk élő kisgyermek-énünk is részesül a közös áhítatban, azaz automatikusan gyógyítjuk, erősítjük önmagunkat is a mesemondás, meseolvasás által. A mi oldódásunk pedig megint csak az utókornak ajándék: a szülői harmónia átsugároztatásánál finomabb, táplálóbb “hamuban sült pogácsa” aligha lehet az utánunk jövő generáció számára. A példamutatás ereje felbecsülhetetlen a gyermeknevelésben. Mert ugyan használhatunk hangzatos szavakat, felépíthetünk precízen kidolgozott házi diktatúrákat, érzelmi zsarolással magunk mellé kényszeríthetjük bűntudatba sápadt “folytatásunkat”, sőt, még liberális eszmék mellett új “barátokra” is szert tehetünk családtagjaink személyében; a végkifejlet mégiscsak az lesz, hogy a gyerekek a szülői mintát másolják. Meséléssel, sztorizással, önfeledt együttlétekkel nemcsak a fészek-meleg teremthető meg, és erősíthető alkalomról alkalomra, hanem a jóleső közös munka során kölcsönösen segíthetjük egymást életünk kivirágoztatásában is.
Emellett elengedhetetlen az intimitás megteremtése, a biztonságos közeg, a szerető érintésekkel kísért, “odabújós” együttlét. És persze az, hogy ne elemezzük csemetéinknek a mesét, ne magyarázzuk el nekik annak jelentését, hanem hagyjuk őket beszélni, esetleg kérdéseinkkel segítsük az aktuális sztori feldolgozását. Máskülönben épp a mesehallgatás lényegétől, a belső munka lehetőségétől fosztjuk meg őket.
Van még egy titok – amikor kifelé mesélünk, a bennünk élő kisgyermek-énünk is részesül a közös áhítatban, azaz automatikusan gyógyítjuk, erősítjük önmagunkat is a mesemondás, meseolvasás által. A mi oldódásunk pedig megint csak az utókornak ajándék: a szülői harmónia átsugároztatásánál finomabb, táplálóbb “hamuban sült pogácsa” aligha lehet az utánunk jövő generáció számára. A példamutatás ereje felbecsülhetetlen a gyermeknevelésben. Mert ugyan használhatunk hangzatos szavakat, felépíthetünk precízen kidolgozott házi diktatúrákat, érzelmi zsarolással magunk mellé kényszeríthetjük bűntudatba sápadt “folytatásunkat”, sőt, még liberális eszmék mellett új “barátokra” is szert tehetünk családtagjaink személyében; a végkifejlet mégiscsak az lesz, hogy a gyerekek a szülői mintát másolják. Meséléssel, sztorizással, önfeledt együttlétekkel nemcsak a fészek-meleg teremthető meg, és erősíthető alkalomról alkalomra, hanem a jóleső közös munka során kölcsönösen segíthetjük egymást életünk kivirágoztatásában is.
Forrás: mese.fenyhordozok.hu