Amit Niki nem ismer, az az unalom. Fellépés a Szlovák Nemzeti Színházban, éneklés egy jótékonysági koncerten, slam poetry Füleken, Kapolcson, a Művészetek völgyében. Majd irány a Gombaszögi Nyári Tábor, ahol kocsmáros, mellette pedig saját verseket olvas fel a Márai Sándor Írói Kör sátrában, vagy épp a Pajta Színházban. Mindez a nyári szünidőben, a lazulás időszakában.
Azért van időd pihenésre, barátságra, szerelemre?
Nekem a fent említett dolgok jelentik a pihenést, a barátságot és a szerelmet.
Beszéljünk a kezdetekről. Már gyerekkorodban kitűnt a tehetséged – jó voltál a táncban, az éneklésben, a versben, a prózában, és nem akadt olyan szőgyéni rendezvény, ahol fel ne léptél volna…
Van ez a klisé, hogy minden kislány színésznő szeretne lenni, s ez velem is így volt. Viszont ahogy nőttem, úgy nőtt bennem az érzés is, hogy ez csak egy álom, ami csak nagy szerencsével teljesülhet. Akkoriban a néptánc volt az életem, ami a mai napig nagyon hiányzik. Így hát elhatároztam, hogy néptáncos és koreográfus leszek. Mellette rendszeresen jártam szavalóversenyekre és egyre nagyobb sikereket értem el: továbbjutottam a kerületire, az országosra, amit aztán meg is nyertem. Olyan élmények és visszajelzések értek az előadó művészet terén, amik újraélesztették bennem a vágyat a színészet iránt és felnőtt fejjel közelebb éreztem a megvalósulást… Úgy gondoltam, meg kell próbálni. Aztán addig próbáltam, amíg nem sikerült.
Merthogy nem sikerült elsőre…
Csak harmadszorra. Jelentkeztem Budapestre, Pozsonyba és volt egy év, amikor Kaposvárra is, mikor Vidnyánszky Attila, a Magyar Nemzeti Színház igazgatója nyitott osztályt. A budapesti színművészetin elsőre bejutottam a harmadik körbe – Ölvecky Andrással, gimnáziumi évfolyamtársammal együtt –, ami nagy dolog, mert én úgy mentem oda, hogy lehetetlen akár az első körön is túljutni. Kétezer emberből választottak ki harmincat, olyan volt, mint egy álom. Ő sajnos feladta, mindjárt az első próbálkozás után. Én nem. Pozsonyban háromszor harmadrostáztam, Pesten egy harmadrostán és két másodrostán estem át. Ha még a két kaposvári rostát is belevesszük, akkor 18 felvételin voltam. Beadtam a jelentkezésemet pszichológiára és néprajzra is, de legbelül tudtam, hogy én a színészetre vagyok hivatott. Végül Pozsonyban kötöttem ki.
Segített valaki a felkészülésben?
Bandor Éva színésznő, aki édesanyámnak a legjobb barátnője volt. Egy szavalóversenyen ismert rám. Azóta szinte küldetésének érzi, hogy engem segítsen. Felnézek rá, páratlan tehetségű színész, mindemellett helytáll anyaként és nőként is. Varga Anikó színésznőtől is rengeteg jó tanácsot kaptam. Vele másfél éve együtt lakunk Pozsonyban. Azt hiszem, ő a világ legjobb lakótársa.
Nem félsz, hogy beszippant a szlovák közeg?
Nem. Gyerekkoromtól belém volt nevelve, hogy magyar vagyok, mindig a magyar kultúra körül mozogtam, hamarabb tanultam meg aputól a Talpra magyart, mint járni. Jártam néptáncra, a magyar népzene a véremmé vált, a cserkészetben is fújtuk-vágtuk a magyar királyokat, a nép történelmét, s nekem nagyon fontos, hogy magyarként megmaradjak. Szerencsére a főiskolán olyan a közeg, hogy ezt abszolút tolerálják. Sőt! Nagyon nyitottak, és van jó pár osztálytársam, aki már megtanult tőlem egy csomó magyar mondatot. Ez az iskola engem is megnyitott a tolerancia felé, mert utáltam, sőt gyűlöltem a szlovák nyelvet – nem a szlovákokat, csak a nyelvet! –, mert nem ment. Mondhatom, az első félév nagyon nehéz volt, mert mindig van véleményem, mindig hozzá tudok szólni a dolgokhoz és hozzá is akartam, de nem tudtam. Mire megfogalmaztam és kiragoztam magamban egy mondatot, mindenki elmondott három monológot. Ez annyira bosszantó volt, és rengeteg türelmet kívánt. Végzett színészek tanácsolták, hogy olvassak sokat szlovákul, hangosan. Ez segített a kiejtésben és a bevésődésben is. A hangtechnika órán Machatsová tanárnő is mindig azt mondta, hogy ki kell mondani hangosan is, ami megfogalmazódik bennünk, vagy amit épp készülünk csinálni, hogy az agyunk azt jobban elraktározhassa. És tényleg! Hangosan olvastam, és emlékezetemben megmaradt, nemcsak a sztori, de tudat alatt elraktározódtak ragozások, szófordulatok, amik ma már maguktól jönnek.
Akkor biztatásból nem volt hiány?
Megtanították a főiskolán, hogy ne féljek hibázni, mert csak úgy tanulom meg a nyelvet, ha próbálom. Volt egy tanárom, frissen végzett doktorandusz, aki mindig piszkált – mondd el te is, Niki a véleményedet, nem baj, ha hibázol – ez is sokat lendített a nyelvtudásomon. Mondtam mindent, néha kinevettek, de velük nevettem és megbátorodtam. Ma már filozófiai mélységekbe is „elmegyek” az osztálytársaimmal… Annak nagyon örülök, hogy most már a cseh nyelvet is értem, mert bizony néztünk cseh filmeket, ráadásul sok könyv is csak csehül van meg az egyetemi könyvtárban. Nemrég egy munkámhoz már cseh könyvből is merítettem.
Úgy tudom, az idén államvizsgáztál.
Igen, most szereztem meg a bc. titulust, bár az igazat megvallva, ezt a színészek esetében feleslegesnek tartom, hiszen ez azért van kitalálva, hogy három év után szakosodjunk valamire – de itt ugyanazon a szakon megyünk tovább. Diplomamunkámban a színész és a rendező közti kapcsolatról írtam (Herec a režisér ako tvorivý tím). Harmadiktól kezdve félévente bemutatunk egy darabot, amit aztán havonta kétszer játszunk a suli színházában. Ezt elemezzük ki aztán a diplomamunkában – milyennek láttam a szerepemet az olvasópróbán, milyenné alakult, milyen külső-belső technikákat használtam, ki inspirált, milyen hangsúllyal, mit akarok kifejezni, hogy mondhatnám másképp, milyen testbeszédet alkalmazok. Mert van úgy, hogy a szám az mondja igen, de a nézőnek tudnia kell, én „nem”- re gondoltam. Mindenki azt gondolja, a szöveg memorizálása a legnehezebb, pedig tévednek – ez a próbák során már annyira rögzül, hogy a partner egy mozdulatára is beugrik a szövegem.
Mondtad, attól jó egy színész, minél több képessége van.
Olyan ez, mint egy videojáték, gyűjtöm a képességeket. Mondjuk, elmegyek egy jógatanfolyamra, s akkor arról már lesz tapasztalatom, vagy megtanulok francia szavakat, foglalkozom az anatómiával, ha netán orvost kellene játszanom. A közelmúltban például egy diákfilmben süketnéma lányt játszottam és megtanultam a jelbeszéd pár mondatát. A filmszakosok és mi, színésznövendékek többször együtt dolgozunk. A legutóbb éjjel forgattunk egy uszodában, reggel már próba volt a nemzetiben, aludtam két órát. Így ment ez napokon át.
Hogy kerültél a nemzetibe?
Viliam Klimáček kortárs szlovák drámaíró írt egy darabot Sissiről, aminek a színrevitelére egy magyar rendezőnőt, Novák Esztert, kértek fel. A koreográfus pedig a testvére, Novák Péter volt, akit biztosan sokan ismernek a Beugró műsorvezetőjeként vagy a Kimnowakként. Mivel táncos színészeket kerestek, Béhr Marci kollégám elhívott a válogatásra. Ő is néptáncolt, én is – gondoltuk, eltáncolunk egy mezőségit, hátha. És kiválasztottak. Ez egy stilizált, groteszk előadás, ahol a karra épít a rendezőnő. Ez azt jelenti, hogy tizenöt ember jeleníti meg az udvart, a magyar nemeseket, a nyulakat, a teheneket.. Szinte mindig fenn vagyunk a színpadon, ami egy nagy lehetőség a tanulásra. Látni a nagy színészeket, ahogy játszanak, és akik meglepően kedvesek velünk, megdicsérnek, segítenek, közvetlenek. Nagyon izgalmas.
Tudom, nagyon egyszerűsített a kérdés, de mégis: Hol szeretnél játszani a leginkább – magyar vagy szlovák színházban, a tévénél, filmben?
Bonyolult. Ott, ahol hagynak kibontakozni, ahol a leginkább megmutathatom magam. Az is nyomna a latban, kikkel kellene, vagy lehetne együtt dolgozni. Szeretnék magyarul is, szlovákul is, sőt akár még csehül is játszani. De ha kapnék egy jó szerepet valamelyik magyar színházban és egy ugyanolyan jót a szlovák televíziónál, természetesen sokkal több pénzért, én a színházat választanám.
Bokor Klára
Megjelent a Szabad Újság augusztus 24-i számában.
