A második világháború óta nem tapasztalt menekültválság képei láttán joggal merülhet fel a kérdés a nemzetközi sajtóban, de az egyszerű európai polgárban is, hogy a háborús zónákból menekülők miért kockáztatják életüket az öreg kontinensre jutással, és kézenfekvő alternatívaként miért nem a gazdag olajállamokba tartanak?
A földrajzi és a kulturális, nyelvi közelség ellenére a gazdag kőolaj-kitermelő országok – Kuvait, Bahrein, Katar, Szaúd-Arábia és az Egyesült Arab Emirátusok – nem kapkodnak a szír, az iraki, az afgán menekültek után. A közel-keleti válságok migrációs terhét egyértelműen a szegényebb országok viselik. Libanon 1,2 millió menekültet fogadott be, ami teljes lakosságának a negyede, Törökország menekülttáboraiban 1,8 millióan tengetik életüket, Jordániában 600 ezernél is több menekült él, míg az arab világ vezérének számító Egyiptom 130 ezer menekültnek ad otthont. Irakban, amely maga is menekült-kibocsátó, csaknem negyedmillió szír migráns él.
Bár a Perzsa-öböl olajmonarchiái gazdasági fejlettségük tekintetében messze megelőzik az említett országokat, mégis, mintha nem létezne számukra az iszlám szolidaritás. Ezek az országok kijelentették, egyetlen menekültet sem fogadnak be, az elutasításnak pedig egészen prózai okai vannak: a kulturális különbségek és a drága élet. A dolog „képtelenségének” lényegét Fahd Al-Shelaimi kuvaiti kutató foglalta össze, aki szerint a befogadás nem lehetséges, mert az ország (Kuvait) drága, a közlekedés is az, nem menekülteknek, inkább a dolgozóknak való. A kormányok számára olcsóbb azt finanszírozni, hogy a menekültek Törökországban, Jordániában és Libanonban maradjanak. Fahd Al-Shelaimi kiemelte, nem fogadhatnak be embereket különböző kulturális környezetből, nem engedhetnek be a társadalmukba olyanokat, akik „pszichológiai problémákkal, idegi gondokkal és traumákkal” küzdenek. S bár elterjedt a közvélekedés, hogy az olajállamok, ha már tárt karokkal nem is, de anyagiakkal támogatják a menekülteket. Ez a kép is árnyalódik, ha figyelembe vesszük, hogy az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága (UNHCR) adatai szerint Szaúd-Arábia 11 millió, Kuvait pedig a régió éllovasaként, 194 millió fontot ajánlott fel a világszervezetnek, ezek az adományok pedig messze elmaradnak az Egyesült Államok 700 és Nagy-Britannia 300 millió fontos segélyeitől.
Mivel sem elméletben, sem a gyakorlatban nem létezik a határok nélküli Közel-Kelet, a régióban fontos szerepe van a vízumpolitikának, ami a migránsok megfékezésének egy hatékony eszközének bizonyul. A szíreknek az Öböl-menti régió mindegyik államába vízum szükséges, ennek hiányában csak Jemenbe, a távolabbi Szudánba, Mauritániába vagy Algériába utazhatnak. A menekültek elutasításának egy érdekes pontjára mutatott rá Leonyid Bersidszkij, a Bloomberg View publicistája. Bersidszkij szerint az olajmonarchiákban eleve számbeli fölényben vannak a helyiekhez képest az indiai, és más, délkelet-ázsiai vendégmunkások, a menekültek befogadása pedig tovább torzítaná az egyensúlynak már most sem nevezhető népességi arányt.
Katarban és az Emirátusokban például 80 és 90 százalék között mozog a vendégmunkások aránya a teljes lakossághoz viszonyítva. Nem csak a létszámbeli egyensúlytalanság, a felekezeti törésvonal miatt sem befogadóak az olajállamok: bár a szírek többsége a szaúdiakhoz hasonlóan szunnita, de egyes szír szunnita területek az Iszlám Állam bázisául szolgáltak, a terrorszervezet elleni légicsapásokban pedig Szaúd-Arábia is részt vesz, így az országnak korántsem mindegy, hogy egy szír az Iszlám Állam, vagy az ellene indított légitámadások elől menekül – mutatott rá Bersidszkij. A közel-keleti menekültek tudják, hogy az olajmonarchiákban nem látnák őket szívesen, Európa esetében azonban ez nincs így: a kontinensre sikertörténetként tekintenek, amelynek részesei akarnak lenni.
Csóka Dóra
(Megjelent a Szabad Újság szeptember 23-i számában.)
