„Nagyon szeretem a térképeket” – beszélgetés Lovasi András énekessel, szövegíróval

Vona Ildikó
Vona Ildikó

Interjúnk az októberi Kiscsillag-koncert előtt készült, a miskolci Helynekem klubban.

Vona Ildikó: Milyen emlékeid fűződnek Miskolchoz?

Lovasi András: Sokkal egyszerűbb lett volna, ha harminc évvel ezelőtt kérdezed meg, mert akkor még nem volt ilyen rengeteg. Most ki kéne közülük választanom valamelyiket, de nem tudom. Mi, magyar koncertező zenészek ugyanazokat a köröket futjuk, és Miskolc az öt legjelentősebb vidéki város egyike, így viszonylag sokat játszottunk, játszunk itt. Pont ebben az évben még nem jártunk itt, de a Helynekemben zenéltünk már korábban is.

–  Hol szeretsz jobban játszani? Otthonos klubokban vagy nagyobb művházakban?

– Nincs erre recept, mindegyiknek megvan a maga varázsa. Mi koncertezni szeretünk, meg sokat játszani. Másképp működnek ezek a helyek. Én, mint közönség jobban szeretem a kisebbeket, szívesen megyek el egy olyan koncertre, ahol tudom, hogy kevesebben lesznek, fogok tudni parkolni, kijutni-bejutni. Kifejezetten szeretem a kis, tehát az ezer fő alatti helyeket. Erre mondják, hogy ember közeli koncertek. A másik, amit szeretek, ha nagyon jó technikával, akusztikával rendelkezik az a hely.

Kiscsillag-koncert a Helynekemben (Fotó: Vona Ildikó/ PTV)

– Földrajz szakra jártál a Pécsi Tudományegyetemre, de zenész hogyan lett belőled?

– Hobbigitáros voltam. Igazából nem tanultam zenélni, nem jártam zeneiskolába, bár az óvodában már az óvó nénik is észrevették, hogy van hozzá affinitásom, mert megtanítottam a csoportot dalokra. A családban is van hagyománya a zenének – az egyik nagyapám kántor volt –, van némi tradíciója a muzsikálásnak, de senki nem űzte hivatásszerűen. Én sportoltam, úsztam, a napi két edzés elég sok időt elvett. Amikor abbahagytam az úszást, akkor kezdtem el jobban foglalkozni a zenéléssel. Csináltunk lakótelepi zenekart, utána katona lettem. Ott kihasználtam minden lehetőséget, hogy ne kelljen a laktanyában lennem. Jelentkeztem az ottani katonazenekarba, bekerültem, megtanultam lakodalmas számokat, repertoárt. Játszottam lakodalmakat, vendéglátóztam; az egy jó tanulás volt, jó lecke.

– Aztán a Kispál és a Borz meghozta az áttörést…

– Amikor leszereltem utána rögtön meg is alakult a Kispál.

– Hosszú időszak volt, hogyan emlékszel rá vissza?

– Alapvetően olyan alkatú csávó vagyok, nem nagyon szeretek azért visszamenni a múltba, hogy „vajon hol rontottam el, hogyan lehetett volna másképp?”. Amikor óhatatlanul visszamegyek – akár egy interjúra, akár csak azzal, hogy megszólal egy régi dal a rádióban vagy a szórakozóhelyen –, nincs vele különösebb bajom. Nyilván dolgozik az emberben egy olyan, hogy mostani fejjel jobban meg tudná csinálni azt a dalt, de igazából ez lényegtelen. A popzenének sajátossága: jó időben, jó helyen, jót csinálni elég ritka konstelláció. Ahhoz, hogy valamilyen módon, szinte magától sikeres legyen valami, kellett hozzá lelkesedés és olyan mértékű munka, amit más nem biztos, hogy belerakott volna. Nyilván az időt nem lehet visszahozni, de bizonyos részeit az ember megváltoztathatja.

– A legismertebb feltöltő portálon többmilliós nézettségű videóitok vannak fent…

– A feltöltő portálok nem a Kispál időszaka, az nagyjából abba is hagyta a működését, amikor az internet popkulturális tényező lett. A mi időnkben egészen másképp működött a popkultúra, mi inkább albumokban gondolkodtunk.

– Megzabolázhatatlan, megmondó embernek tartanak téged, de mit jelent neked a szabadság szó?

– Azt csinálhatom, ami eszembe jut. Szerintem kétféle szabadság létezik. Van, amikor az ember – mint állampolgár – szabadnak érzi magát, és van a másik, a művészi szabadság, ami akkor adódik meg az alkotónak, ha van egy eszköztár a kezében. Ha nem tudsz a hangszereden játszani, a hangoddal elmondani valamit, akkor nem vagy szabad. Én mindig arra vágytam, ha valami megszületik a fejemben, rögtön le is tudjam játszani. Ma már kevéssé korlátozom magam, és sokkal bátrabban valósítom meg azokat a képeket, dallamokat, amelyek a fejemben vannak. Nagyon érdekes az út, amelyen a kész dalig eljutunk. Egyrészről egy belső út, ahol folyamatosan felmerül a szabadság kérdése, másrészt pedig, mint egy médium, aki átereszti magán a valóságot. Persze a dallamnál is tudni kell, hol kell abbahagyni.

Koncert közben: Kiscsillag zenekar (Fotó: Vona Ildikó/ PTV)

– Szövegíró is vagy, sokat szoktál dolgozni egy-egy dal szövegén?

– Nem jellemző. Inkább az van, hogy megírom előre a szöveget és elteszem. Vázlatként leírom, és később csinálok belőle dalt. Most fejeztem be egy szólólemezt, ezek soha nem kerültek fel sehova, mert túl személyesek, az utolsó tíz évben készültek ezek a dalok. Most, hogy sokat otthon voltam a kisfiammal, volt időm gitározni, és ezalatt a három hónap alatt összeállítottam a lemezt. Nem akarok neki nagy hangszerelést, nagyzenekari hangzást, ez tényleg nagyon személyes lesz. Egy gitár, egy zongora.

– Nemrég nyilatkoztad, hogy ötven év felé az emberek „elzoránosodnak”, ez már annak a jele?

– Gyerekkoromban nagy Zorán-rajongó voltam, ezt kevesen tudják rólam, de az első két lemezét szerintem hangról-hangra tudom. A másik pedig Zorán, mint jelenség. Ha azt mondom, hogy elzoránosodás, akkor mindenki érti, mire gondolok.

Meg ahhoz le kéne nyugodnod, vagy már abban a stádiumban vagy?

– Inkább egyfajta merészség nálam, mert én mindig zenekarban gondolkodtam, zenekarban éreztem jól magam. Nem vagyok egy hibátlan zenész, ezért nem is nagyon akartam egyedül játszani. Olyan szempontból nem jó a zoránosodás, mert ő nagyon komoly zenekarral játszik, és ő is kiváló képességű zenész. Nagyon szépen szólnak a dalai, jól felépített, meghangszerelt popsanzonok, de amire én gondolok csupaszabb dolog; egy szál gitár-ének, zongora, maximum néha egy szólóhangszer. Olyan helyeken tudom ezeket elképzelni, ahol egy Zorán-koncert meg tud valósulni. Például annak nem a Helynekem lenne az igazi helyszíne, hanem egy művelődési központ vagy az itteni Művészetek Háza.

– Egy pillanatra még visszatérnék az egyetemi tanulmányaidhoz, mert amikor olvastam az életrajzod rögtön József Attila jutott eszembe. A szövegben úgy szerepel, hogy eltanácsoltak a pécsi egyetemről. Miért? Mit csináltál?

– Azért én nem írtam meg a Nincsen apám, se anyám versemet…(nevet) Akkor már volt a Kispál zenekar és nem jártam be egy tanár óráira. Jegyzetekből felkészültem, és ez a tanár meg akart engem leckéztetni. Mivel érvényes volt a félévem, elmentem hozzá vizsgázni. Mondta, nyugodtan húzhatok tételt, de úgy sem fog átengedni, mert nem jártam órákra. Harmadik év végén jöttem el az egyetemről, addig viszont még pótvizsgám sem volt.

– Miért a földrajzot választottad?

– Szeretem a földrajzot, mindig is érdekel. Nagyon szeretem a térképeket, órákig tudtam ülni egy-egy régi térkép előtt és nézegetni, hogy hívták régen a városokat, hol húzódtak a határok. A földrajzot azért választottam, mert mindig könnyen ment. Gondoltam, nem lesz nehéz a felvételi, könnyen fel fognak venni földrajz-rajz szakra, de nagyon szeretem a történelmet is. Sőt, lehettem volna biológus is. Én zoológusnak készültem régen, valamikor még gimnazista koromban.

– A történelemben van kedvenc korszakod, személyed?

– Nagyon érdekesnek találom a kiegyezés utáni Osztrák-Magyar Monarchiát egészen 1918-ig, azt a furcsa birodalmi szakaszt, amibe Magyarország belekerült. Kulturálisan és történelmileg is izgalmas időszak. Az utolsó időszak, amikor kulturálisan is a világ élvonalában van Magyarország, és volt tizenöt-húsz év, amikor itt történtek a dolgok. Itt nem csupán Budapestet értem, hanem Prágát, Bécset, Pozsonyt, Nagyváradot. Azóta se tudtunk annyi mindent ajándékozni a világnak, mint akkor. Aztán szomorú időszak jött, az I. világháború és a „felülünk a szopórollerre”, amiről azóta sem tudtunk leszállni.

– A Madách Színházban milyen előadásotok volt most?

– 2011-ben mutattuk be először az Idáig tudom a történetet – esteket, még szerintem Miskolcon is voltunk vele. Papp Sándor Zsiga erdélyi íróval beszélgettünk, és ő összerakott egy szerelmi háromszög történetet, a szöveg közé pedig a mi dalainkat tettük. Aztán én ezt folytattam, utána ebből a kettőből a feleségem – aki színésznő – húzott össze egy viszonylag feszes estet. Ez fenn is van az interneten, de úgy, hogy a szövegeket mi mondtuk (én, Lecsó, Németh Juci), aztán Eszter (Földes Eszter – a szerk.) mondta: mi lenne, ha megcsinálnánk ezt, de színészekkel? Mi nem vagyunk színészek, ezért sok olyan mondat elsikkadt, aminek nem lenne szabad, így felkértük Hevér Gábor, Parti Nóra, Szatyory Dávid hármasát. Nagyon szerette a közönség és a kritika is. A Semmi konferencia ennek a történetnek a folytatása, ott Scherer Péter a főszereplő, ezt szoktuk játszani.

Lovasi András a miskolci Helynekemben (Fotó: Vona Ildikó/ PTV)

– Távolabbi tervek, koncertek?

– Lesz egy Lovasi 18. Már két teltház van, most hirdettünk belőle újabb koncertet a Barba Negrában. Lesz még egy-két Semmi konferencia, csinálunk egy fesztivált az Átriumban, ahol három napig csak Kiscsillag-dolgok lesznek. Színdarab, van kétféle műsorunk, akusztikusabb jellegű az a címe, hogy Dalok párban, és van ez a hangos rockoló koncertünk. A Dalok párban koncepció érdekes, mert van két dal például karácsonyról és egy cilinderben összegyűjtve az összes többi dal. Ezek közül a közönség húz, és a nézők döntik el, hogy mit játszunk. Ezzel egyébként jövünk Miskolcra is, a Művészetek Házába, ha jól emlékszem januárban.

(Fotók: MTI és Vona Ildikó/PTV)