Érdekes kérdéseket boncolgat a fiatal szerző a SzubjActivity című novellájában. Már nem először teszi, hogy összevonja az álom és a valóvilágot. Makacsul keresi a válaszokat az élet hétköznapi kihívásaira adott emberi válaszokra és azok miértjeire.
Ebben a megközelítésben javasoljuk olvasásra az alant közzétett SzubJactivity című novellát
Olyan a tekintet, mint egy fényképezőgép objektíve. Olykor, ha el akarok veszni, és túlexponálok, csak foltokat látok a világból. Arcomba lebben nagyon homályosan egy nyári ruha. Kék színű, és talán apró virágok vannak rajta. Vagy elúszik előttem egy bárányfelhő, melyből csak a fehér pamacsokat látom, s a lyukacsain átsejlő kék eget.
Nem látom, hogy emberek vesznek körül, csak azt, hogy nyüzsög a város, s nem akarom látni sem az arcokat, csak ülök egy padon, és várok.
Ha érdekes folt lebben elém, gyorsan állítok a nézőpontomon, s szépen lassan bontakozik ki a homályból egy fiatal lány, az órájára pillant, s idegesen mosolyog. Nem értem, hogy egy ilyen szép, fényes napsütésben mi bánthatja, hiszen én szépnek látom őt, szebbnek, mint valaha bárkit.
Nyári ruhája bájosan kavarog körülötte, csuklóján a karóra csendesen ketyeg, ide hallom, nem nyomja el az elhaladó autók zaja. Vállán terebélyes női táska, belegondolok, mi mindent rejthet. Ha csak belepillanthatnék, kibontakozna előttem egy emberi élet.
Mindig is függője voltam a sorsoknak, szerettem hálójukat kibogozni. Néha írtam is, ha egy-egy érdekes került elém, nehéz is volt ezt abbahagyni.
Hirtelen meglátom, hogy a túloldalon egy idős néni tétováz.
Még éppen időben kapcsolok, hogy senki sem segít neki. Felkászálódom megfigyelő álláspontomból, és elindulok felé. Hirtelen részesévé válok az engem körülvevő világnak.
Először megriad az anyóka, amikor megérintem a vállát, aztán szavak nélkül is megérti, hogy segíteni akarok rajta. Megnyomom a jelzőlámpa gombját, amit talán eddig észre sem vett, s csendes egyetértésben megvárjuk, míg az zöldre vált.
Nagyon lassan haladunk, hosszú a zebra. Még át sem érünk, már pirossá válik a jelzőfény. Az autósok idegesen túráztatják a motort, s meg is ijedek, mi van, ha elindulnak. Aztán hirtelen bekúszik a fejembe a gondolat: hogy mi lenne? Testemmel védelmezném a nálamnál törékenyebbet.
Meglepődöm, régen sosem fordult volna meg ilyesmi a fejemben, most pedig még gondolkodnom sem kellett hozzá sokat.
Átérünk. Leülnénk. De jön a busz. Felszáll. Felszállok.
Hát a nénike is ugyanehhez sietett. Leülök egy négyes helyre, előbb az idős hölgy, majd a fiatal lány is velem szemben foglal helyet. Felváltva nézem mindkettőjüket.
A lány könnyed és légies, az idős hölgy vállát évtizedes gondok nyomják, földhöz szegezve, a botjára meghajtva hátát. Mégis mindkettejüket szépnek találom, mert a szépség szubjektív.
Marosi Katalin
