A miskolci Helynekem színpadán adott koncertet a Budapest Bár zenekar, melynek 2014 óta Mező Misi is énekese. A fellépés előtt beszélgettem vele.
Vona Ildikó: Gyuláról származol, mégis mostanában gyakran jársz mifelénk. Milyen kötődésed van Miskolchoz?
Mező Misi: A Magnával nagyon sokat muzsikáltunk itt. Ez egy érdekes, nyüzsgő város; és elég sokat megfordultam erre, mivel egy időben idejártam tetováltatni.
– Azért képes voltál eljönni Miskolcra?
– Ráadásul még motorral! Most képzeld el, amikor eljössz motorral: utazol pár száz kilométert, aztán tetoválnak 4 órát, ki vagy fáradva, fáj a karod, és utána még motorozz haza. Zenész berkeken belül összeismerkedtem egy sráccal, aki nagyon ügyes tetováló volt, de nem Budapesten dolgozott, hanem Miskolcon. Ezért aztán eljöttem ide.
– A színház homlokzatán ott van a fényképed. Hogyan kezdődött az a kapcsolat?
– Szabó Mátéval volt egy közös munkánk a Művészetek Palotájában, a Somnakaj – egy cigány sorsjáték -, amit ő rendezett, én meg szerepeltem benne. Aztán egyszer Máté felhívott azzal, hogy a Miskolci Nemzeti Színházhoz került és picit reformálni szeretné, kicsit fölpezsdíteni; olyan darabokat rendezni, olyan színészeket idecsalni, akik képesek fellendíteni az itteni színházi életet, és gondolt egy fotós kampányra, amihez ismert emberek az arcukat adnák.
– Arról nem beszéltetek, hogy beszállnál itt valamilyen zenés darabba?
– Az a helyzet, hogy megint bejön a képbe, amit a Somnakaj kapcsán éreztem. Ott három dalt énekeltem és volt egy kis prózai rész; beszélni is kellett, meg játszani, és én nem vagyok színész. Ez egy nagyon komoly szakma, egy hivatás. Ugyanúgy, ahogyan a zenében és a szövegírásban, ha maximalista emberként nem érzem azt, hogy kihoztam belőle mindent, amit csak lehetett, akkor nem akarok felszínesen kapirgálni és bohóckodni. Többen is megkerestek már, vállaljak filmben kis szerepet, meg színházi darabban valamit, de nem fogadtam el.
– Miért nem? Már régóta színpadi ember vagy. Akkor meg mi a gond?
– Az más. Egy színpadi darabban nem elég az, hogy elénekelsz valamit és azonosulsz a dallal, a szöveggel, a mondanivalójával, ott nagyon komoly mimikai munka van. Valóban át kell szellemülnöd, valóban annak a karakternek a „ruháját” kell felöltened, akit megszemélyesítesz. Azt szoktam mondani: parancsszóra nem tudok nevetni, meg sírni sem. Egy jó színész pedig mindkettőt tud. Meg hát a szövegtanulás! Valószínűleg nem lennék képes rá, hogy több oldalt megtanuljak.
– Ugyanakkor rengeteg arcod van, hiszen annyi mindent csinálsz; a Magna Cum Laude mellett a Budapest Bárral is fellépsz. Mennyire vesz igénybe ez a szereplés?
– Igazából ugyanazt csinálom itt is: éneklek. Nem úgy kell elképzelni, hogy én most egy olyan produkcióhoz csatlakoztam, ahol klasszikus éneket alkalmaznak, mintha mondjuk operettet, vagy operát kéne előadnom, amihez teljesen más tudás és technika szükséges. Eléneklem ezeket a dalokat; itt a zseniális az, hogy teljesen más hangszerelésben vannak. Hihetetlenül jó érzés a Budapest Báros srácokkal együtt zenélni.
– A Magnának lesz október 29-én Debrecenben egy szimfonikus koncertje. Ez az, amit a Magyar Virtuózokkal együtt csináltatok?
– Igen, ugyanaz. Annyira jól éreztük magunkat a margitszigeti koncerten, és a közönség visszajelzése is olyan mértékben pozitív, hogy eljátsszuk még néhányszor.
– Maga az ötlet honnan jött? Akusztikus-szimfonikus formában előadni a dalaitokat…
– Ez minden zenész életében eljön, nem egyedi dolog. Mindenki vágyakozik arra, hogy mást csináljon, picit visszamenjen időben, és a klasszikus hangszereket igénybe véve létrehozzon egy másfajta műsort. Volt kapcsolatunk a Magyar Virtuózok Kamarazenekarral, és kitaláltuk ezt a közös produkciót.
– A klasszikus zenéhez van valamilyen kötődésed?
– Annyiban van kötődésem, hogy volt egy időszakom, amikor az összes nagy klasszikus zeneszerző lemezeit megvásároltam – rengeteg van belőle otthon -, és bármilyen hihetetlen, de Mozartot, Haydnt, Beethovent hallgattam.
– Zeneiskolába is jártál?
– Sajnos nem. Az a fajta képzés kimaradt az életemből.
– Gitározni hogyan tanultál?
– Úgy tanultam, hogy édesapámnak volt egy régi, csehszlovák Cremona gitárja, azon kezdtem el játszogatni. A családomban sok a muzsikus, ők fölvették a gitárt és láttam, ahogyan játszanak. Amit én tudok, azt gyakorlatilag ellestem. Az akkord megvolt a fülemben, a kezén láttam, hogy az ujjait hova teszi, és addig gyakoroltam otthon, amíg ki nem jött az a hang. Nem feltétlen jó így megtanulni zenélni, én azt mondom: az embernek képeznie kell magát, és fejlődnie kell. Én nem fejlődtem.
– Ez nem igaz. Annyi mindent letettél már az asztalra…
– Ezek mások. A munkát, meg az időt semmiből nem lehet kispórolni.
– Amit a Magnával is felépítettetek – lehet, hogy nem szereted ezt a szót, de – az karrier…
– Hát, igen. Azért 16 év, az 16 év!
– Részt vettél tehetségkutató műsorban zsűritagként. Mi alapján fogalmaztad meg a véleményed? Hatalmas ilyenkor a felelősség…
– Jól mondod: felelősség. Sokszor ideges is voltam miatta. Azért hívtak bennünket, hogy őszintén megfogalmazzuk a véleményünket arról, amit látunk. Ez nagy felelősség. Ha egy kevésbé tehetséges gyereket dicsérünk “fantasztikus, zseniális, és te így vagy jó, ahogy vagy”, akkor nem mondunk igazat, az pedig nem viszi őt előbbre. Kicsit kakukktojásnak számítottam ebben a történetben, mert csak akkor neveztem jónak valakit, amikor jól szerepelt. Viszont, ha rosszul énekelt, akkor elmagyaráztam neki: szerintem ez most rossz volt, és ahhoz, hogy innentől ide elérjen, ahhoz erre meg erre kell figyelni, és ezen kell dolgozni.
– Milyen visszajelzéseket kaptál?
– Érdekes, mert a műsor után idős hölgyek, bácsik, fiatalok odajöttek és gratuláltak, hogy milyen emberséges voltam, de ha úgy adódott, akkor megmutattam frankón a versenyzőnek a rossz oldalát is. Nem azért megyünk el egy tehetségkutató műsorba, hogy mint a droidok bólogassunk, és elnyerjük a nézők szimpátiáját. Azért megyünk el, mert azok az emberek, akik bennünket elhívtak úgy gondolják, szakmailag méltóak vagyunk a fiatalok zsűrizésére, és az őszinte véleményünkre kíváncsi mindenki.
– Te hogyan viseled a kritikát?
– Ha egy valaki kritizál, azt még az ember elhessegeti, de ha többen mondják ugyanazt, az már gondolkodóba ejt: lehetséges, hogy ebben van valami. Ellenségei, rosszakarói mindenkinek akadnak, csak ha ezek ugyanazt szajkózzák és nagyon sokan, akkor abban lehet igazság.
– A Magnával tervek? Új lemez?
– Most koncertezünk. Sokfelé járunk az országban, évvégén pedig rendezünk a Kongresszusi Központban egy szimfonikus estet, aminek a teljes bevételét felajánljuk az UNICEF javára. Tulajdonképpen ez a szokásos szilveszter előtti Magna Cum Laude koncert, csak más formában, új helyszínen és a jótékonyság jegyében megtartva.
– Többféle jótékonysági programban vagy benne…
– A Zenével a Rákos Gyermekekért Alapítvány nagykövete vagyok, a Baptista Szeretetszolgálatnál is dolgozom – mellette teológiára járok, a Baptista Teológiai Akadémián most végzem a második évet -, a Motoros Family nagykövete is vagyok; minden napra jutna egy ilyen jellegű felkérés.
– Miért pont a teológiát választottad?
– Engem mindig érdekelt az Isten, és úgy gondoltam, hogy közelebbről meg akarom ismerni, és meg szeretném ismerni mélyebben a Bibliát is. Nehéz a teológia szak, és persze két gyerek mellett meg különösen nehéz tanulni.
– Láttam a dzsekiden hátul a Motörhead feliratot. Mit szeretsz még?
– Metallica, Iron Maiden, Korn, Deftones, nagy kedvencem Jimi Hendrix, a Pink Floyd; de nemcsak a rockzenét, minden stílust szívesen hallgatok.
– A Metallica is készített szimfonikus feldolgozást. Ők adták az ötletet a tiétekhez?
– Nem hiszem. Ez egy lehetőség volt, és nagyon örültünk, hogy a közönség körében ekkora sikert aratott az akusztikus-szimfonikus koncertünk; ezért is tartunk belőle még néhány fellépést egy miniturné keretében.
