A színészt a közönsége inspirálja

Volt Júlia és Polly, Erzsébet és Stuart Mária, Sarlotta Ivanovna és Valery Boudreaux. S aki 1983-ban részese volt a legendás városligeti ősbemutatónak, láthatta és hallhatta őt Gizella szerepében az István, a király című rockoperában. Sára Bernadette vonzó személyisége ma is a közönségkedvencek sorába emeli őt.

− Az ön pályakezdését, s persze ne haragudjon meg rám ezért, valóságos tündérmesének érzem.

− Engem 1974-ben, a Színművészeti Főiskola elvégzése után Ruszt József szerződtetett a kecskeméti Katona József Színházba, ahová nagy boldogan érkeztem meg, mivel az idő tájt messze földön híres volt a társulat. Nem beszélve arról, hogy már akkor igen megtisztelve éreztem magam, amikor Ruszt feljött Pestre megnézni az egyik vizsgaelőadásunkat.

Csodálatos négy évet töltöttem Kecskeméten, és szinte mindent, amit a színész szakmáról tudok, Ruszt Józsefnek köszönhetem. 1978-ban, amikor ő a Népszínház főrendezője lett, vitt magával a fővárosba engem is.

Jóska zseniális alakja volt a hazai színházi világnak. Hihetetlen ajándéka az életemnek, hogy az ő keze alatt kezdhettem el a színészi pályámat. Ezt az adományt akkoriban fel sem fogtam, nem is gondoltam végig, azt hittem, hogy ez „jár az embernek”.

− Shakespeare-, Brecht-, Schiller- és Csehov-darabokban játszott fiatal színésznőként, jóllehet a főiskolát operett szakon végezte el…

− Színházszerető családban nőttem fel, volt színház- és operabérletünk is. Szüleim és nagyszüleim sem voltak szakmabeliek, viszont szenvedélyes színház- és művészetkedvelők valamennyien. Már hároméves koromban kijelentettem, hogy felnőttként „drámai hősnő” leszek.

Nos, e kisgyermekkori elképzelésem dacára a Színművészeti Főiskola operett szakára kerültem, Vámos László osztályába. Gyengécskén képzett, igaz, némileg jó hangi adottsággal vettek fel, s utóbb magam is csodálkoztam ezen. Vámos valamit láthatott-hallhatott bennem, én pedig szívesen voltam a növendéke. Sok-sok szeretettel és nem kevés szigorral tanította nekünk a szakmát. A zenés műfajok ugyanis nagy fegyelmet követelnek: ha meghallom zongora felől a „belépő taktust”, akkor nincs mese, énekelnem kell. Prózai darabokban picivel több a színész szabadsága, szinte bármikor tarthat egy csöpp szünetet, kivárhatja, amíg „megjön az ihlet”.

− Harminc év „kalandozás” után ismét visszatért Kecskemétre. Csupán nosztalgiából?

− Korántsem! Tíz évvel ezelőtt a férjemet, Cseke Pétert nevezték ki igazgatónak a színház élére. Tavaly kezdte el a harmadik igazgatói ciklusát. Jómagam pedig próbálom emberi és szakmai tisztességgel kezelni azt a nem mindennapi helyzetet, hogy egyszerre vagyok igazgatófeleség és alkalmazott színésznője az intézmények. Az elmúlt évtized során talán sikerült bebizonyítanom mindenkinek, hogy e „kettős szerepben” is becsülettel megállom a helyem.

Egyébként pedig jól érzem magam a bőrömben, a társulatot a saját családomnak tekintem, sőt a városban is jó néhány civil barátra leltünk, akikkel, ha csak megtehetjük, szeretetteljes órákat töltünk együtt.

− Ha a kecskeméti Katona József Színházra gondol, elvégezhető-e egyfajta számvetés?

− Tudja, annak idején én voltam a társulat legfiatalabb tagja, s akkor ismertem meg Koós Olgát, akinek a barátságát az élete végéig magaménak tudhattam. Fantasztikus ember és fantasztikus színésznő volt. Felnéztem rá, csodáltam a bölcsességét, a jóindulatát, s rengeteget tanultam tőle is, amiért máig köszönettel tartozom neki. Ruszt József mellett Olga a másik ember, aki a kecskeméti színházról nekem az eszembe jut.

És persze szólnom kell az itteni közönségről is, amely érzékeny és befogadó, s mi odafenn a színpadon minden este érezzük a visszajelzéseiket, a szeretetüket. A színészt mindenekelőtt a közönsége inspirálja. A jó színház valamiképpen a színész és a közönség különös, misztikus együttműködéséből jön létre. Legalábbis én így gondolom.

Walter Béla