Mottó:
„Ha a magyar népmeséket forgatjuk, s különösen, ha gyűjtőként egy-egy olyan faluban ülünk le mi is a mesélő mellé, ahol még eleven a mesélés gyakorlata, s úgy hallgatjuk órákon keresztül az egymást követő kalandokat, történeteket, első meglepetésünk az lesz, hogy a mesében nem történik soha semmi hihetetlen: minden a maga helyén és szükségszerűen van úgy, ahogy van.” Balassa-Ortutay
– Csak egy tálra való parazsat hozz nekem, semmi egyebet – felelte a vén gebe –, s a többit bízd reám! Csodálkozott a királyfi, de azért hozta a tál parazsat. Meg is ette a sovány ló, utolsó morzsáig, s mikor végzett vele, csak megrázkódott, s olyan gyönyörű, aranyszőrű paripává változott, amilyent még emberi szem nem látott soha. – Nocsak, édes gazdám – mondta a csodálatos paripa –, sokáig vártam, hogy valaki parázzsal etessen, s táltos paripává változhassak újra, de nem hiába vártam! Elröpítlek én most a világ végére is, ha kell.
Ismerősek a mese sorai? Gyermekkorunk vissza-visszatérő mesei motívuma az aranyszőrű táltos paripa. A sovány gebéből átváltozó, mesebeli csodákra képes ló, a legkisebb királyfi hű társa. Vagy emlékezzünk a Fehérlófia című mesénkre. A paripa szimbólumában van megfogalmazva mindaz, amit az ősmagyar tradícióról tudni kell.
Egyik legősibb mesénk a Fehérlófia, melynek közelebbi, nyugat-európai párhuzama nincs. A mese központi alakja a fehér kanca, mely csodás módon teherbe esik, és „herkulesi”: naphéroszi feladatokat végrehajtó fiút szül. Az anya egy személyben az „egész világot” megtestesíti: az eget, közelebbről a Tejutat, és a földet. Adott jelképi tartalmat hordozhat a ló színe alapján is. A naphéroszok lova a Nap fényében vakító fehér, vagy aranyszínű, lásd népmeséink aranyszőrű paripáját. A magyar mesehős hátasa és segítője a táltos paripa. Ő szállítja égi utazásán. A hős táltosa nem egyszerű ló, hanem csodalény. Természetfeletti képességekkel rendelkezik, beszél, átváltozásokra képes, szélnél- és gondolatnál sebesebben vágtat, vagy repül, ismeri a jövőt, életre kelti a holtakat, feláldozza magát gazdájáért.
A királyfi leghűségesebb társai ezek az aranyszőrű paripák. Érdemes megfigyelni néhány magyar eredetmondákból és a meséinkből visszaköszönő, vele kapcsolatos motívumokat: az égbe törő ló, a fehér ló, a tüzes ló, a réz-, ezüst- és az aranyszőrű paripa.
Az Akhal Teke
A mesékben szereplő lovak karcsú, feltűnően kecses és villámgyors négylábúak voltak. A rozzant gebe táltossá válásának, az aranyszőrű paripának több ezer évre visszavezethető lótenyésztés történeti háttere van. Egyes vélemények szerint az azonos időben és közel azonos területen párhuzamosan tenyésztett nagyszámú, igénytelen, de a környezeti viszonyokhoz jól alkalmazkodó sztyeppei lovacskák, és a mai napig híres Akhal Teke fajtájú lovak képviselik az átváltozás előtti gebét és az aranyszőrű táltos paripát. Az Akhal-Teke egy ősi lófajta. Évszázadok óta ismert gyönyörű, fémes ragyogású szőréről. Ezek a lovak nemes megjelenésűek, karcsúak, nyúlánkak. Jellemző rájuk a fakó színárnyalat és a különleges fémes csillogás. Rendkívül intelligensek, érzékenyek és temperamentumosak, kiemelkedőek a képességeik. A türkök nemzeti kincsként tekintenek rá, és erre meg is van minden okuk. Kitartása és teljesítőképessége ugyanis egyáltalán nem mindennapi. Kutatások alapján elmondható, hogy őseink is ilyen, a mai lovak közül leginkább az Akhal Tekéhez hasonló állatokkal élték mindennapjaikat, bízták rájuk életüket.
„ Lovas nemzet múltunkra emlékeztet, hogy O. Nagy Gábor majd 300 lóval (és csikóval, paripával, ménessel, ménnel, kancával, csődörrel, patkóval, nyereggel stb.) kapcsolatos szólásmondást gyűjtött egybe (O. Nagy 1966). Ezek közül nyilvánvalóan hiedelmi, mitológiai gyökerű az a 16, amely a ló és a víz, ló és a szerencse, ló és a halál, ló és az ördög között vélt összefüggésről tanúskodik.
Figyelemre méltó, hogy e szólások lovának szinte kivétel nélkül fehér (szürke) vagy tarka a szőre, ami szintén hitvilágbeli, mítoszi eredetre utal. A ló fehérségének (szürkeségének) jelentőségét az alábbi példák is tanúsítják. Az ilyen színű állat „fejedelmi” lény; mint fentebb láttuk, a világos (nappali) égnek, a Napnak, a Tejútnak, a fehér felhőzetnek, a hónak, a télnek, ez utóbbi kettőből elvonatkoztatva a halálnak a jelképe. Figyelmet érdemel, hogy míg a hagyományokon alapuló szaknyelv nem ismer „fehér” lószínt, csak „szürkét”, ami alatt viszont fehéret ért, addig a mitologikus példákban keveredik a kettő. Mennél távolabb esik példánk a „szürke hétköznapoktól”, annál inkább „fehér” a jelképes ló. ”(Részlet Jankovics Marcell: A ló a magyar mítikus hagyományban című művéből)
Közép-Ázsia legnemesebb és leghíresebb lófajtája az ahal-tekini (taka) hajdani lovashadak lóállományának zömét képezte. Ezekről a lovakról Kr.e. első évszázadból származó kínai krónikák említik meg, hogy Közép-Ázsiában csodálatos “vért verejtékező mennyei lovakat” tenyésztenek. Ez a megnevezés onnan ered, hogy a lovaknak nagyon vékony a bőrük és az erek átlátszanak rajta. Megerőltetés során az erek kidagadnak, meg is sérülhetnek, és a vér összekeveredhet a valódi izzadsággal, így úgy tűnik, mintha vért izzadna a ló. A tradíció szerint hét takaróval kellett letakarni a bőrük érzékenysége miatt, és ezt a takarót csak este, vagy versenyek alkalmával vették le. A kínaiak egész hadjáratokat indítottak sikertelenül a “mennyei” lovak megszerzéséért. Ez a lófajta régen sokkal nagyobb területen volt elterjedve Közép-Ázsiában, a mai Üzbegisztán és Kazakisztán területén is nagy számban élt. A szakirodalomban “turáni-lónak” is szokták nevezni. Iintelligens, erős és kitartó, jól bírja a szélsőséges körülményeket, s nem utolsó sorban: csodaszép.
Több tenyésztő foglalkozik ma Magyarországon az Akhal Teke tenyésztésével. A 2014-es Kurultáj egyik legszebb pillanata volt, amikor bevezették az aranyszőrű paripát és a közönség egy emberként érezte a mese valóságát.
De megálljunk csak, szavamat ne feledjem: mikor vége volt a nagy ünnepségnek, s a kicsi királyfi, most már apja koronájával a fején, ráért végre arra, hogy leszaladjon az istállók mögé, és vigyen egy kupára való parazsat a lovának, bizony, nyomát sem lelte már annak sehol. Úgy eltűnt a csodálatos paripa, mintha ott sem lett volna soha! Azóta se talált reá senki. Ha tehát valamelyiktek megpillant valahol a kerítés sarkában egy vén, sovány gebét, viselje ám jól gondját. Mert nem lehet tudni, melyikben rejtőzik a csodaparipa.
