Azért, hogy a közmegyezésre való törekvés helyét átvették az alternatív világmagyarázatok, sok mindenki hibáztatható, de a szociális médiákat működtető gigavállalatok bizonyosan dobogós helyen állnak. Szemle!
Új rovatot indítunk a Pannon Hírnökön: a saját és más tollú vélemények mostantól ide, a Pannon Fórum rovatába kerülnek. Reméljük, ezzel is elősegítjük a a közbeszéd alakulását itthon és a trianoni határokon túl. Jó olvasást kívánnak a Pannon Hírnök szerkesztői!
***
Vágjunk a sűrűjébe: azt, hogy a hivatalban lévő amerikai elnököt sorozatban tiltották le a közösségi oldalak, illetve a vele szimpatizáló – vagy valamilyen módon hozzá köthető – felületeket a tech-óriáscégek különböző módszerekkel ellehetetlenítik, törlik, kiveszik a nyilvánosság vérkeringéséből, alapvetően kétféle reakciót váltott ki az internet népében és a világ közvéleményében. Az egyik a bősz vagy egyenesen kárörvendő helyeslésé: ideje volt, a káros nézeteket nem lehet tolerálni, a szólásszabadságnak is vannak korlátai (a háborítatlanul twitterező iráni ajatollah lájkolja ezt); a másik (ide tartoznak egyes közmondásosan visszafogott európai politikusok és véleményvezérek is), hogy mindez a szólásszabadság indokolatlan korlátozása a Big Tech-világ túlhatalma által.
Az első állásponttal nem foglalkozunk, mert aki azt gondolja, hogy az „ellenség” ellen bármilyen eszköz bevethető, hiszen az par excellence rossz, tehát nem érdemel kíméletet, azt úgysem lehet meggyőzni, és az erre a töprengő szösszenetre is kígyót-békát fog kiáltani. Az utóbbi reakció azonban megérdemli, hogy foglalkozzunk vele, mégpedig azért, mert azt hiszem, hogy azoknak, akik a szólásszabadság lábbal tiprásáról, cenzúráról, orwelli módszerekről beszélnek, nagyrészt igazuk van ugyan, mégis félreértik ennek az egész folyamatnak a természetét, illetve kontextusát.
Orwell disztópiájában az ún. post truth korszak meglepően sok jellemzője felismerhető, de az állampolgárok totális ellenőrzésének vágya, az újbeszél vagy duplagondol mint az állami manipuláció eszközei mégiscsak a klasszikus diktatúrák eszköztárába tartoznak és egy olyan objektív valóságra utalnak, amely némi erőfeszítéssel kihámozható a totalitárius nyelvpolitika lózungjai mögül. A hagyományos értelemben vett cenzúra a nyíltan zsarnoki rendszerek jellemzője maradt, az agresszív propaganda pedig az autoriter kormányzatok játékszere a hatalom megtartása érdekében, de mindezek a mai világban már nem versenyképes alternatívák.
A szólásszabadságot nem lehet eltiporni, már csak azért sem, mert – megkockáztatom – abban a formájában, ahogyan ismertük és szerettük valaha, egy ideje nem létezik.
Mire gondolok? A szabad szólást nem azért találták ki, hogy az ember egymagában vagy a nyilvánosságtól elzárkózva gyakorolja; természetesen annak a joga, hogy bárki szabadon kifejthesse a világ dolgairól alkotott véleményét, önmagában is védendő, de közösségi használatban nyeri el az értelmét. Akkor is szabadon szólhatunk, ha egy barlangban motyogunk magunk elé, egyedül vagy legfeljebb olyanokkal körülvéve, akik mindenben helyeslik a mondandónkat – de a szólásszabadság alapvető értelme mégis az, hogy a társadalmi interakciók, a szabad viták terepe, a közjóról való beszéd előfeltétele legyen.
Ehhez persze kellene lennie közjónak.
Azért, hogy a közjó fogalma elszivárgott az egyre szélsőségesebben polarizált álláspontok törésvonalaiban, hogy a józan ész és a közmegyezésre való törekvés helyét átvették az egymással versengő alternatív világmagyarázatok, amelyek között jóformán semmilyen átjárás nincsen, sok mindenki hibáztatható, de a szociális médiák és az azokat működtető gigavállalatok bizonyosan dobogós helyen állnak közöttük. Aki többé-kevésbé rendszeresen használja ezeket a platformokat, és emlékszik az internet elterjedésének őskorára, saját – mondanánk, hogy húsba vágó, ha nem lenne paradoxon – tapasztalatként élhette meg, hogyan lehetetlenült el a jó szándékú, szabad vita lehetősége az évek során, és hogyan váltunk szinte észrevétlenül kezdetleges és suta, de mégiscsak a közjóért folytatott párbeszédek résztvevőiből virtuális barlanglakókká, akik saját bólogató környezetüknek motyogják a vélt igazságokat, egyébként szabadon.
A saját területükön monopóliumhelyzetet élvező szociális médiák és tech-platformok átláthatatlan algoritmusai és titokzatos moderátor-őrangyalai
láthatatlan kezekként gondoskodtak arról, hogy mindig megfelelő tartalmak kerüljenek a szemünk elé,
amelyek nem bosszantanak fel túlságosan (kivéve azokat, akik kifejezetten szeretnek életvitelszerűen bosszankodni és felháborodni, mert az ő kívánalmaik is bele vannak kalkulálva a rendszerbe), mindig a megfelelő vélemény, a megfelelő életbölcsesség, a megfelelő cukiság, a megfelelő hirdetés – és ezáltal természetesen nem idegenítenek el bennünket a további használatuktól.
Míg végül egymással alig érintkező – ez is milyen elkoptatott terminus már – visszhangkamrákban találtuk magunkat, ahol gyakorolhatjuk ugyan a szólásszabadságunkat, de nemigen van kinek, mert elfelejtettük a közös nyelvet, amelyen szabadon szólni érdemes lenne. Mit tud ehhez képest elérni a hagyományos, állami cenzúra?
És miután – egyes kurrens nyelv- és médiafilozófiai teóriákkal összhangban – darabokra tördelték a valóságot, tevékenyen hozzájárultak párhuzamos univerzumok kialakításához, a virtuális térben megteremtve az izoláció és a társadalmi távolságtartás feltételeit, jóval a koronavírus-járvány előtt, segítve a szólásszabadság fogalmának (és főként: gyakorlatának) kiüresedését, mindezt, paradox módon, a „nyílt internet” eszméjének paravánja mögött, most váratlan fordulattal és meglehetős képmutatással a hamis igazságok ellen indítottak harcot, mintegy szembefordulva saját művükkel.
Aminek tanúi vagyunk, már nem a szólásszabadságról szól, hanem többről: a valóság uralásáról.
Ami, ezek szerint, mégis létezik.
Papp Attila Zsolt
Az írás a Főtér.ro portálon 2021. január 15-én jelent meg.
Kövessen minket: Facebook
