Az egyes ellenzéki politikusok szájából egyre gyakrabban elhangzó Negyedik Magyar Köztársaság gondolata már önmagában is megmosolyogtató, hiszen buzgó republikánusainknak igazán szükségük lenne egy kis történelem- és matekleckére, s különösen idegenül hangzik egy olyan ország politikai életében, ahol eddig még egyetlen sikeres és működőképes köztársaságot sem sikerült létrehozni. A magyar történelmi hagyományokat és a jogfolytonosságot tisztelő mai konzervatívok számára ráadásul ezek a részben még idejében hamvába hullt, részben pedig minden legitimációs alapot nélkülöző köztársasági próbálkozások egyike sem igazán vállalható.
A mindebből következő autoritáshiányt és legitimációs válságot Gerő András történész is jelezte, majd az új alkotmány előkészítése idején Boross Péter volt miniszterelnök is utalt arra, hogy bizony lehetnénk királyság is. Felelős értelmiségiek és köztiszteletben álló politikusok ilyetén megnyilatkozásai azt tükrözik, hogy a magyar történelmi hagyományoknak jobban megfelel a monarchikus államberendezkedés.
A királyság helyreállításának ellenzői s jó szándékú érdeklődők egyaránt általában azonnal felteszik a kérdést: De ki legyen a király? A kérdésfeltevés jogos, és nem véletlen, hogy e tekintetben sem Gerő, sem Boross nem foglalt állást. A Regnum portál körül tömörülő legitimisták számára nyilván magától értetődik a válasz: a Habsburg-Lotharingiai-ház fejét, utolsó koronás uralkodónk, IV. Károly unokáját, Ottó trónörökös fiát, azaz Károly királyi herceget illetné a trón.
A helyzet azonban korántsem ilyen egyszerű. Amennyiben a királyság restaurációjának célja a nemzet egységének szimbolikus megerősítése, valamint a morális és legitimációs válságot fokozó autoritáshiány megszüntetése, akkor olyan megoldásra kell törekedni, amely a honpolgárok minél szélesebb rétege számára elfogadható. Magyarországon – különösen a protestáns vidékeken – nagy hagyományai vannak a Habsburg-ellenességnek, s mindezt csak tovább erősítette a kommunizmus sematikus, kuruckodó történelemszemlélete. Az sem mellékes, hogy amíg a néhai Habsburg Ottó, vagy kisebbik fia, György királyi herceg neve szinte minden magyar számára ismerős, addig a rangidős Károlyról honfitársaink többsége még csak nem is hallott.
Azt is figyelembe kell vennünk, hogy a királyság restaurációja azokban a balkáni országokban sem történt meg, ahol a monarchikus eszmék – vagy legalábbis a hozzájuk kapcsolódó várakozások – a magyarországinál szélesebb társadalmi támogatottságot élveznek.
Mindezek ismeretében úgy véljük, hogy a politikai realitások pillanatnyilag nem teszik lehetővé a trón tényleges betöltését, azonban ez korántsem jelenti a királyság, de legalábbis a megszakadt jogfolytonosság helyreállításának lehetetlenségét. Történelmünk során ugyanis valahányszor a királyi hatalom tényleges gyakorlása akadályokba ütközött, vagy pedig egyáltalán nem volt koronás uralkodó, az államfői hatalmat kormányzó gyakorolta.
A 2012-ben hatályba lépett új alaptörvényt lehet szakmai szempontok alapján kritizálni, de elvitathatatlan érdemei közé tartozik, hogy megkísérli az 1944. március 19-én megszakadt történelmi jogfolytonosság helyreállítását, s államunk hivatalos nevéből törli a köztársaság megnevezést. Innen már csak egyetlen apró lépésre lenne szükség, s az igencsak sután hangzó Magyarország köztársasági elnöke helyett az államfői jogok gyakorlóját a magyar jogtörténeti tradícióknak megfelelően a Magyarország kormányzója elnevezéssel kellene illetni.
Egyetlen ilyen apró változtatás lényegében megteremtené a kalapos királyságot, mely ugyan csak részben tudná betölteni a dinasztikus államok stabilizáló és a nemzeti egységet megtestesítő szimbolikus funkcióját, de kétségtelenül maga mögött tudná ezeréves királyságunk tekintélyét a percemberkék, ki tudja hányadik, (nép- és tanács)köztársaságaival szemben.
