A börtön, mindegy, hogy milyen körülmények vannak, mindegy, hogy kik a cellatársak, hogy mennyit visznek ki a friss levegőre, vagy hány könyvet olvashatsz el , akkor is börtön. Szabadságod, élettered, álmaid hibernálva.
Nem tudni, hogy kik állnak ennek az égbekiáltó igazságtalanságnak a hátterében, lehet, soha nem is fogjuk megtudni, hogy kiknek álltak útjába a kézdivásárhelyi fiúk.
A legfájdalmasabb, ha a tieid közül kerül ki a selejt. Vagy az is lehet, hogy az igazságot nem lehet sem politikai, sem érdek, sem pénzálarcok mögé rejteni… mert minden kiderül. Ki tudja? DE… Kedves atyánk fiai, ott van két EMBER, véreink. Akik nem tettek semmi olyat, amit te vagy én nap mint nap meg ne tennénk, amikor kultúránkért, nemzetünkért, igazunkért teszünk, vagy tennénk, ha mernénk. Belenéztem a szemükbe, és láttam, a töretlen hitet. S hirtelen megértettem, hogy itt nem is az a lényeg, hogy ki kell hozni őket, hogy mindent meg kell tenni, hogy végre ott lehessenek a családjukkal, a hőn szeretett közösségükkel, amit lehet, hogy jobban szeretnek, mint az őket…. Nem ez a lényeg. A lényeg az István szájából elhangzott mondat. Egy mondat, valahogy így: „Én, ha kell leülöm ezt az időt. A nemzetért! Felajánlom Istennek. Nem kérünk kegyelmet, mert nem vagyunk bűnösök!” Kedves mindenki! Lehet, hogy Istvánék leülik ezt az életükből rablott időt. A nemzetért. Azért a nemzetért, ami lehet, hogy a múlt ködébe vész, amit már „néppé rothasztottak” és ami vissza kellene, hogy érjen a nemzet magasságába…. De ott vannak azok, akiknek benne van a keze ebben az aljasságban. Akiknek még ezért el kell számolni, egy nagyobb Hatalom előtt. Nos, mi a keresztény Európáért küzdők, hívők, lennék a bőrükben.
Lehet, hogy a jogi út jóvátételt hoz (?). Strasbourgban az ügyet majd két év múlva tárgyalják, gyorsított eljárással… Itt csend van. Tehetetlenség. Ahogy rájuk néztem, lassan kiengedett ökölbe szorított kezem. Itt belső erő kell. Megerősítő ima, lelki támasz. Másképp ezt nem lehet kibírni ép ésszel…. És hit: hogy van értelme, hogy felébredjen az alvó nemzet, hogy merjünk azok lenni, akiknek teremtett az Isten.
Kérdem én, hogy mi lett volna, ha a hős katonáink szépen megszöktek volna a frontról, amikor hóban, fagyban kellett golyófogóként állni, itt is, az Árpád vonalban, meg másutt is ahogy tették? Meggyőződésből, hittel!
Mi lett volna, ha 1848-ban Gábor Áronék azt mondják, hogy drágább az életük, a kényelmük, mint a haza? Mi lett volna, ha……? Nem kell önfeláldozás, nem kell ágyút önteni… hisz semmi értelme nem lenne.
De, kedves székelyek, akiknek az apák örökségét kellene őriznetek (kötelességetek), az igenis kell, hogy fogjuk azt a szál gyertyát, az imakönyvet, vagy a Bibliát, s menjünk ki közösen imádkozni. Értük és magunkért! Hogy ne kelljen szemlesütve állni a számonkérés órájában, amikor számon lesz kérve tőlünk az, amit tettünk, vagy épp NEM tettünk meg. Lesz idő, amikor a bizonyos rosta likain átrostálódunk…. és
“Maradnak az igazak és a jók.
A tiszták és békességesek.
Erdők, hegyek, tanok és emberek.
Jól gondolja meg, ki mit cselekszik!
Likasszák már az égben fönt a rostát
s a csillagok tengelyét olajozzák
szorgalmas angyalok.
És lészen csillagfordulás megint
és miként hirdeti a Biblia:
megméretik az embernek fia s ki mint vetett, azonképpen arat.”
A börtön ajtaja becsukódott… Kérdés, hogy kik az igazi rabok? Akik fizikai valójukban “szabadon” mászkálhatnak fel alá, de lelkük bilincsbe zárva, vagy akiket bevethettek a szigorított börtöneikbe, de lélekben szabadok?
Gáspár
fotó: demokrata.hu
