Bevallom, a kosztümös filmek a gyengéim. Ha választhatnék, abban a korban szeretnék élni.
Mint a kor szakavatott – vagyis inkább önmagam által kinevezett – szakértője, mindig is árgus szemekkel lestem az ebben a korban játszódó filmek hibáit. Így volt ez a Kincsemmel is. Hamar rájöttem, hogy az itt most felesleges – és hogy nem is akarom a hibákat keresni. A szereplők jók, a karakterek szerethetők, a ló gyönyörű, a cica pedig olyan nyugodt végig, mintha bedrogozták volna. A beleszőtt „modern” szálak okán pedig szükségtelen lenne hibaként felvetni a nem korhű ábrázolásokat. Lehet, egy kisebb vagyonba került, de ezen a filmen legalább látszik, mi került három milliárdba: a kosztümök, a lovak, a rengeteg statiszta, a díszlet… és persze a színészek. Az egyik kedvenc a sorozat elején a még gyermek Blaskovich – leiskolázott mindenki mást abban a három percben, míg szerepelt. Az érdem azonban nyilván nem vitatható a főszereplőktől sem.
A cselekmény íve töretlen az utolsó néhány percig – itt mintha kicsit elkapkodták volna. Kicsit döcögős lett az utolsó néhány jelenet. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy teljes extázisban hagytam el a mozi termet, de kétségtelen, hogy az utóbbi évek legszórakoztatóbb, legnagyobb mozija a Kincsem.
