„A legjobbat akarom adni”- interjú Bódog Tamás labdarúgóval, a DVTK szakmai igazgatójával

A DVTK focicsapatának vezetőedzőjével, szakmai igazgatójával Diósgyőrben beszélgettem.

Vona Ildikó: Milyen emléked fűződik Miskolchoz? Volt korábban kapcsolatod a várossal?

Bódog Tamás: Sportolóként játszottam már itt, de azon kívül a klubról maximum annyit tudtam, hogy fantasztikusan jó közönsége, szurkolótábora van, aki magyar viszonylatban a stadionokat meg tudja tölteni. Ha pedig turista szemmel nézzük a kérdést, lehetségesnek tartom, hogy még diákként voltam itt osztálykiránduláson, mert Szilvásváradon jártunk–nyilván eljöttünk ide is –, de nem emlékszem pontosan. Nem alakult ki mélyebb kapcsolatom korábban ezzel a várossal, bennem úgy maradt meg: ez egy olyan hely, ahol a szurkolók szenzációs hangulatot tudnak a mérkőzéseken teremteni.

– Honnan jött az ötlet, hogy ide gyere ide vezetőedzőnek?

– Megkerestek innen, kérték a segítségem, aminek nagyon örültem. Elgondolkodtam rajta, úgy éreztem: komoly lehetőség és fontos lépés számomra, mert vezetőedzőként ez az első „állomásom”. Szerettem volna magam kipróbálni ebben.

– Az egész életedet át kellett alakítani emiatt, nem? Ide kellett hurcolkodni egy teljesen más országból…

– Igen, de amit én szerettem volna csinálni, annak a lehetőségét megkaptam. Csak rajtam múlik, mennyire tudok vele élni. Bízom benne, a legjobbat akarom adni és azon vagyok, hogy a klubbal közösen megalapozzunk egy eredményes időszakot.

– Meddig tartott eldönteni a felkérést?

– Napok kérdése volt. Éreztem egyből, hogy megoldható és akarom ezt a lehetőséget, de nem rögtön mondtam ki az igent. Akikkel egyeztetni akartam, azokat a beszélgetéseket lefolytattam egy-két nap alatt, és utána dőlt el, hogy elvállalom és jövök.

Szurkolói ankét: (b-j) játékosok és a DVTK szakmai stábja (PTV Fotó: Vona Ildikó)

– Te miért lettél focista? Úgy tudom, dunaújvárosi fiú vagy…

– Dunaújvárosban csak két évet éltem, utána elköltöztem az Alföldre. Eleinte nem akartam focista lenni, bennem a labda szeretete volt nagyon erős, meg a játék. Akkoriban még nem volt Internet, falun csak focizott az ember. Kimentél reggel, este mentél haza. Volt eset, amikor haza se mentél, hanem jöttek érted este 10-kor és két nagy pofon kíséretében vittek haza. A futball szeretete megmaradt, és lépcsőről-lépcsőre alakult ki az elhatározás: azt akarom csinálni, amit szeretek. Ha pedig még pénzt is adtak érte, az szenzációs dolog volt.

– Az életrajzodban szerepel a Pécsi Munkás SC. Erről jutott eszembe: van polgári foglalkozásod?

– Nincsen. Gimnáziumi érettségim van, amit Pécsen csináltam, aztán kint elvégeztem egy menedzserit, úgyhogy diplomás sportmenedzser vagyok. A foci miatt nem tudtam olyan iskolába járni, ami szakmát is adott volna számomra.

– Elképzelhető, ha nincs a rendszerváltás, nem történik ekkora fordulat az életedben?

– 1988-ban kerültem a pécsi NB I-es csapathoz, ahol 1994-ig voltam, és lehet, ha nincs az a korszakváltás, nem tudtam volna olyan könnyen kikerülni Németországba. Labdarúgóként én már előtte is jártam több olyan országban, ahová egyébként nem jutottam volna el. Utána viszont nem éreztem a hatását – kint éltem 1994 óta –, nem igazán játszott szerepet az életemben a rendszerváltás.

– Akartál is menni? Annyira erőteljes nálad a német vonal…

– Nem akartam menni, csak akkor úgy ítéltem meg: nem voltam megbecsülve, nem kaptam olyan lehetőséget, ami miatt érdemes lett volna itthon maradni. Természetesen én sem úgy terveztem, hogy kint maradok 30 évig, csak 1-2 évet akartam a németeknél eltölteni. Kimentem két nejlonszatyorral, és azóta is ott vagyok.

– Miért Ulm? Hogyan kerültél oda?

– Volt egy olyan pártfogóm, aki annak idején a bácsalmási csapattól a pécsi utánpótláshoz odavitt, és ő üzleti kapcsolatban volt az ulmi vezetőkkel. Nem feltétlenül terveztem, hogy kimegyek Németországba, de amikor megláttam az ottani körülményeket, felvázolták a lehetőségeket és szerettek volna leigazolni, eldöntöttem: megpróbálom.

– A karrieredben, tudásban mit adott a kinti időszak?

– Óriási pluszt. Én a harmadosztályba mentem ki, de abban biztos voltam, mindenképpen szeretnék ennél magasabb szinten játszani. Az elején csapatszinten adatott meg, mert bajnokok lettünk a német amatőr harmadosztályban, aztán lépegettünk feljebb a másodba, utána a Bundesliga 1-be. Ulmból elkerültem, de ugyanez Mainzban is megtörtént velem: a Bundesliga 2-ből kieső helyen álló csapatból fel tudtunk építeni egy olyat, aki a B 1-be is bejutott. Hat eredményes évet töltöttem el ott.

Edzés közben Diósgyőrben (PTV Fotó: Vona Ildikó)

– Hogyan kezdtél el segédedzőként dolgozni?

– Sérült voltam, 2006-ban a sérülésem miatt még a többiekkel edzettem, de nem játszottam mérkőzést. A 2. csapat pályaedzői posztját a klub ajánlotta fel; Jürgen Klopp volt akkoriban az edző, ő forszírozta, hogy maradjak ott és segítsem a stáb munkáját. Elvégeztem a szükséges edzői iskolákat, aztán a sportmenedzserit, utána következett az az időszak, amikor hazajöttem a Videotonhoz.

– A Dániába vezető útról is mesélj picit!

– Itthon dolgoztam 2 évet Mezey Gyuri bácsival, utána visszamentem Németországba 3 évre. A Red Bull Lipcsénél kezdtem Alexander Zorniger edzővel, aki mellett aztán a dán Bröndbynél is eltöltöttem egy ¾ éves időszakot, mert utána jött a diósgyőri felkérés, amire igent mondtam. Úgy gondoltam, eleget tanultam és szeretném magamat kipróbálni.

– Hogyan fogadták kint az itthoni ajánlat hírét?

– Nem örültek neki, mert ott is a bajnokságban az alapszakasz vége felé járt a csapat. Nem egyből engedtek el; volt egy 10 napos időszak, amikor még mérkőzéseket kellett játszani, utána következett a szünet, akkor jöhettem.

– Kiknek meghatározó a szerepe a pályádon?

– A pécsi időszakból a két legfontosabb személy Garami Józsi bácsi (Garami József edző – a szerk.) és Róth Antal, Németországban pedig Ulmban Ralf Rangnick, Mainzban Jürgen Klopp játszott meghatározó szerepet a játékos-pályafutásomban.

Sajtótájékoztató:  Szarka Ákos labdarúgó társaságában (PTV Fotó: Vona Ildikó)

– Három évig a magyar válogatottban is játszottál. Milyen érzés volt?

– Csodálatos! Bár engem 18 éves korom óta a sérülések hátráltattak rendesen, de amikor egy ország színeiben harcolhatsz, egy ország szorít érted a mérkőzéseken az semmihez sem hasonlítható, felemelő érzés. Sajnos nem sokszor adatott meg nekem. Viszont, amikor a keretben voltam, élveztem nagyon, és tényleg jó érzéssel gondolok vissza arra az időszakra.

– Egyébként minek tartod magad? Magyarnak vagy németnek?

– Nekem mind a két oldalam megvan, de ettől függetlenül magyarnak tartom magam. Pont a múlt héten mondtam valakinek, hogy kinn élek 1994 óta, már 23 éve, de a feleségemmel együtt még mindig honvágyunk van. Ő is magyar, Pécsen nőtt fel, mi innen származunk. Ez a gyerekeinkre levetítve teljesen másképp néz ki, mivel ők Németországban születtek, minden odaköti őket, a barátok, a ház, az iskola. Amikor tanítási szünetben itt vannak 2 hétig, akkor jól érzik magukat, de honvágyuk van Németország felé és szívesen mennek haza. Mindent tudnak Magyarországról, de Németországba vágynak nagyon.

– A DVTK-hoz milyen tervekkel érkeztél?

– Mindenképpen a segítség szándékával, aztán meddig fog szólni ez a történet, nem tudom. Elvileg két és fél évem van itt valamit felépíteni. A lépéseket megtesszük, és úgy gondolom, jó úton indultunk el.

– A szakmai igazgatóságot miért kellett elvállalni? Kevés volt vezetőedzőnek lenni?

– Nem kellett elvállalni. Már az elején abban egyeztünk meg, akkor tudom elfogadni ezt a pozíciót, ha az utolsó döntés a különböző játékospolitikával kapcsolatban nálam van. Nem feltétlenül azt jelenti, hogy orrba-szájba akarok milliókat kiadni és embereket igazolni, de igenis, ha valakinek a sorsáról kell dönteni, akkor hadd döntsem már el én, arra a játékosra szükségem van-e vagy sem. Ezt a szabadkezet megkaptam az elején is, később pedig a tulajdonos úr külön kérésére vállaltam el ezt a posztot.

Ankéton a Szinva teraszon (PTV Fotó: Vona Ildikó)

– Tervezel új játékost idehozni? Tartanak még a szerződtetések?

– Olyan, aki menni fog tőlünk mindenképpen lesz – ha csak a 2 válogatott játékosra gondolok (Jagodinskis, Dausvili) –, de az újakkal kapcsolatban most nem mondok se igent, se nemet, mert még sok idő van hátra és a keret bőven változhat.

– A szurkolókkal milyen kapcsolattartás tervezel? A legutóbbi ankéton én is voltam…

– Számunkra, számomra extrém fontos, hogy a szurkolókkal a viszonyunk jó legyen, és érezzék: egy olyan csapat van a pályán, akiért érdemes kijönni, érdemes száz kilométereket utazni. Azt a hozzáállást, lelkesedét, amit mi a pályán képviselünk, próbáljuk továbbadni; szeretnénk, ha ők is ugyanúgy a magukénak éreznék. Szerintem, ha látják a csapaton, játékoson, minden tőle telhetőt megtesz, akkor a vereséget is el tudják fogadni. Mindig is mondtam, lesznek hullámvölgyek a mérkőzéseken, mert olyan csapat nincs, aki mindent megnyer. Előfordulnak rosszabb fázisok, jobb fázisok, de rendkívül fontos nekünk, hogy a szurkolók – még egy rosszabb fázisban is – ott legyenek mellettünk.

Egy kis beszélgetés a DVTK rajongóival (PTV Fotó: Vona Ildikó)

 

Vélemény, hozzászólás?