„Fiatalon orvos akartam lenni”- interjú Détár Enikő színésznővel

A Miskolcon is közkedvelt művésznővel a Bepasiztunk című zenés vígjáték előadása előtt beszélgettünk, a Művészetek Házában.

Vona Ildikó: Milyen emlékeid fűződnek Miskolchoz?

Détár Enikő: Anyukám miskolci születésű és a nyarak jórészét itt töltöttem a nagyszüleimmel, akik a Martintelepen laktak. Sokat voltam Lillafüreden, Tapolcán, és nagyon szerettem a Barlangfürdőbe járni.

– Ezek szerint a várost is ismered?

– Igen, és van, ahová rendszeresen visszajárok. Például a Búza térre, ahol a buszmegálló van, mindig onnan szoktam virágot vinni a nagyszüleimnek.

– És arra a régi Potyautas című előadásra, amit az Akropolisz Szabadtéri Színpadon adtatok elő, hogyan emlékszel?

– Az nekem egy nagy kaland volt. Anyukám is jött velem, sőt hoztam magammal a lányomat, és akkor itt aludtunk, Miskolctapolcán.

– Úgy tudom: szolnoki lány vagy…

– Nem éltem Szolnokon, csak ott születtem. Egyébként kis falvakban nevelkedtem.

– Viszont sokat jársz vidékre fellépni. Mennyire más annak a közönségnek játszani, mint a budapestinek?

– Azt nem mondom, hogy más. Talán annyiban: a legtöbb településen tapsolósabbak, közvetlenebbek, befogadóbbak az emberek. Itt Miskolcon, a Művészetek Házában szinte az összes „utazó”, vagy utaztatott produkcióban megfordultam és mindig nagy sikerünk volt a közönségnél. Úgy hallottam, a mai előadásunkra is elfogyott az összes jegy.

– Mindig színésznő akartál lenni?

– Nem feltétlenül, de ez folyton benne volt a pakliban. Fiatalon orvos akartam lenni, és még biológia tagozatra is jártam, de aztán hamar felmértem, hogy az nem az én utam.

– Milyen más foglalkozást tudnál magadnak elképzelni?

– Most, ha muszáj lenne? Akkor azt gondolom – talán fura, amit mondok, de – például betegápolást szívesen vállalnék. Persze kizárólag úgy, ha tanulnék is hozzá. Hívtak engem már tanítani különféle iskolákba, viszont nem fogadok el soha olyan munkát, amivel esetleg árthatok. Hozzá képezném magam a feladathoz. A beteg embereknek segítést tudnám elképzelni, meg esetleg azt, hogy taxiznék.

– Mint taxisofőr?

– Igen. Nagyon kedves lennék, szerintem. Kicsit eltévednének néha az utasok, de amióta létezik a GPS, mindenre van megoldás.

– A Rock Színházra hogyan emlékszel vissza? Te még benne lehettél…

– Zenés osztályba vettek fel a Színművészetire, és a Rock Színház olyan volt, mint egy meghosszabbított főiskola. Nagyon jó volt a csapat, a darabok, a szerepek. Tényleg sokat hozzáadott még az addig megszerzett szakmai tudásomhoz, tapasztalatomhoz.

– A pályád elejéről mi számít még meghatározó, kiemelkedő eseménynek?

– Életem első főszerepét, Julie-t Garas Dezső mellett játszottam a Kellemes húsvéti ünnepeket című Poiret- darabban. Aztán jött Jane, az Ördög nem alszikból, (amivel Miskolctapolcán is vendégszerepeltünk), abban Csákányi Lászlóval dolgozhattam. Ez volt az első 2 főszerep, amire nagyon büszke vagyok.

Jelenet az előadásból: (b-j) Ladinek Judit, Détár Enikő, Koós Réka / Fotó: Szűcs Árpád (Művészetek Háza)
Jelenet a miskolci előadásból: (b-j) Ladinek Judit, Détár Enikő, Koós Réka / Fotó: Szűcs Árpád (Művészetek Háza)

– Voltál valaha vidéki színház tagja?

– Játszottam vendégként vidéken, de tag nem voltam soha. Miskolc pedig azért érdekes ebből a szempontból, mert annak ellenére, hogy a városhoz sok gyerekkori emlék köt, az itteni színházban még soha nem játszottam.

– Rád inkább zenés produkciók jellemzők. Mi a helyzet a kizárólag prózai darabokkal?

– Volt sok. Sőt, most is van. Például – amivel Miskolcon is jártunk a volt párommal – a Jelenetek egy házasságból, aztán Goodbye Charlie, Én vagyok a feleségem, Szellem a spájzban, Az angyalok nem sírnak (ez egy ’56-os dráma), említettem az előbb a Kellemes húsvéti ünnepeket, ami szintén csak próza, de forgattam a Bűn és bűnhődésben amerikaiakkal. Szóval, tényleg rengeteg.

– Színpadi darabok közül van kedvenced?

– Igen. Mostanában az egyik legnagyobb siker a Mamma Mia, de imádjuk a csajokkal a Bepasiztunk című darabot – ezt hoztuk ma este a miskolci közönségnek –, nagyon szeretem a Hello Dolly-t, és szintén kedvencem még az Angyalok nem sírnak. Ősszel volt a bemutatója a Szolnoki Színházban, játszottuk többször.

– Elsősorban színpadi színésznőként ismerünk, de filmekben is szerepeltél. Jó volt forgatni?

– Jó. Az a szakmának egy másfajta kihívása. Talán picit letisztultabbnak kell lenni, mások az eszközei. Van, ami a színpadra kevés, a filmben meg lehet, hogy sok. Mások az arányok, persze függ attól is, milyen film. Néhány mozifilmben megfordultam, de valóban nem az a jellemző.

– És a szinkronizálás? Ott el lehet bújni…

– Azt is szeretem. Ha jó színészt szinkronizálsz, abból sokat tanulsz, és izgalmas munka. Csak a hangodat adod, ez igaz, de a szinkronizálás egyfajta szolgálat is a külföldi színésznők felé. Ha sokszor csinálod, akkor azért nem olyan nehéz feladat, viszont egészen mást igényel, és semmi köze ahhoz, hogy valaki jó színpadi színész-e vagy sem.

– Ez a riport a Miskolci Kocsonya Farsang táján készül. A kérdés adja magát: szereted a kocsonyát?

– Őszintén? Fegyvert kéne tartani a fejemhez, hogy megegyem. Esetleg még a levét, ha nagyon éhes vagyok, de azok a „cupákok” már gyerekkoromban sem ízlettek. És mivel nem szeretem, így főzni sem szoktam soha.

– 25 éve találkoztunk először, azóta ugyanúgy nézel ki. Hogyan tartod magad formában? Sportolsz valamit?

– Nem sportolok mindennap, kampányszerűen szoktam. Ami látszik, és gyors eredményt hoz pár hét alatt, ha az ember kargyúróval, kis súlyokkal edz és sokat. Mostanában nem nagyon van rá időm. Annyit játszom, ami olyan mintha sportolnék, és persze odafigyelek arra is, hogy mit eszem.

Détár Enikő a Bepasiztunk című előadásban / Fotó: Szűcs Árpád (Művészetek Háza)
Détár Enikő a Bepasiztunk című előadásban / Fotó: Szűcs Árpád (Művészetek Háza)

– Hol láthat a közönség?

– A Madách és a Turay Ida Színház a két főhelyszín, most inkább színpadon lehet látni. Lesz majd tévés felvételem is, de az a legjobb, ha valaki szeretne velem találkozni, nézze meg ennek a két színháznak a honlapját és ott megtalál.

Vélemény, hozzászólás?