„ A jókedv az alapja mindennek” – Koós Jánosra emlékezünk

Rövid ideig tartó betegség után, 81 éves korában elhunyt Koós János táncdalénekes, parodista-színész

– tudatta a család vasárnap az MTI-vel.

Egy lapunknak korábban adott interjújával emlékezünk az elhunyt művészre.

Koós János Miskolcon végezte a zeneművészeti szakközépiskolát és a főiskolát, ahol oboa szakon szerzett diplomát. Táncdalénekesként sokszor fellépett diákévei helyszínén, és mindig szívesen tért ide vissza. 2015-ben a diósgyőri várban koncertezett, akkor adott interjút portálunknak. Ezzel emlékezünk most rá.

Vona Ildikó: A diósgyőri várban beszélgetünk; tudom, hogy erőteljes miskolci kötődése van. Milyen érzés ide visszajönni?

Koós János: Erdélyben születtem, 1945-ben jött át ide a család. Apám nővére Miskolcon élt, nem volt idegen a hely, ezért itt telepedtünk le. A Mindszent utca 9. szám alatt lévő szép nagy házat megvettük, ott volt egy fűszerüzletünk. Arra jöttem most is, hogy megnézzem.

– Megvan még?

– A ház igen, de a fűszerbolt már nincs, hozzácsatolták a MÁV Székházhoz. Szemben volt a Szvetozár Pékség, meg a Mindszenti templom, és a barátommal ott játszottunk mindig a Lonovics utcán, sokszor felmentünk a Mélyvíz utcára is. Akkor még a víz kint volt az utcán egy nyomóskúttal, és amikor jött a hideg megnyomtuk, így a legfelső résztől lefolyt víz megfagyott, és azon korcsolyáztunk, ott végig lecsúsztunk. Persze akkoriban még nem voltak autók, nem kellett félni, hogy elüt valami. Most direkt arrafelé jöttem, és megnéztem a régi házunkat, az általánost és a zeneiskolát, ahová jártam. Miskolcon érettségiztem zenei gimnáziumban, még most is emlékszem a kürttanárra, Konti Izidóruszra, akinél felvételiztem. Zenész akartam lenni, ezért jelentkeztem a konzervatóriumba. Elénekeltem a Bánk bánból a Hazám, hazámat és Konti Izidórusz azt mondta: „Akkor oboista leszel”. Felvettek, persze nagy örömmel újságoltam édesanyámnak, hogy oboista leszek, mire ő megkérdezte: „Fiam, az meg mi?”

–  Hány évet élt Miskolcon?

– 20 éves koromban hagytam itt Miskolcot. 1957-ben kerültem fel Pestre, I. oboista lettem a Pénzügyőr Zenekarban. Harmadikos voltam itt a konzervatóriumban, amikor a Miskolci Nemzeti Színház műsorán szerepelt Verdi Trubadúrja, amiben én oboaszólamot fújtam, és ki vezényelt? Lukács Ervin! De játszottam a Kamaraszínházban is, a Szöktetés a szerájból című operában.

– Akkor nagyon szép emlékei vannak Miskolcról…

– Gyönyörűek, tényleg csodálatosak!

– A régi ismeretségek, barátságok megmaradtak?

– Megvannak még, de már nem nagyon élnek. Azért valljuk be, jó pár év eltelt azóta. Nem árulok el nagy titkot: 78 éves vagyok. Persze igyekszem tartani a kondíciót. Apám kemény székely ember volt, és amikor a fűszerüzletünket elvették az államosításkor, a Palotaszálló karbantartója lett. Akkoriban még szombaton is jártunk iskolába, tanítás után mindig mentünk a Szent Anna templomhoz, onnan kisvasúttal ki Lillafüredre, és ott töltöttük a hétvégét. 12 éves voltam, amikor mínusz 20 fokos hidegben jártunk a vízesésnél, és édesapám megfogta a sapkámat, sálamat, kesztyűmet és bedobta a vízesésbe: „Fiam, ilyen hülyeséget többet meg ne lássak rajtad!” Azóta nem hordok semmi ilyesmit, és a legmagasabb lázam eddig 37,1 volt.

  Az átépített várhoz mit szól?

– Gyönyörűen néz ki most. Amikor én még itt éltem, a vár igencsak romokban hevert. Boldogan olvastam régebben, hogy kezdik restaurálni, és most ahogy ránézünk, tényleg nagyon szép. Örülök neki!

Koncert a diósgyőri várban: Koós János és Kertész János zongorista (Fotó: Vona Ildikó/ PTV)

 Említette a   Pénzügyőr Zenekart, ott miket játszott?

– Oboista voltam, csak klasszikus zenét. 1957-ben, amikor felkerültem Pestre, utána nem sokkal felvettek a Zeneakadémiára, ahol minden évben volt egy gólyabál. A társaim mondták, csináljak már azon valamit, mert úgyis állandóan hülyéskedek. Teltház előtt elénekeltem Vico Torriani egyik nagy slágerét, és mázlim volt, mert az Országos Rendező Iroda munkatársa meghallotta. Odajött hozzám, hogy a Zeneakadémia nagytermében december 25-26-án lesz két-két koncert és énekeljem ott el. Mondtam, nem akarok táncdalokat előadni, mert én Mozart, Beethoven, Puccini műveihez vagyok szokva. 600 Ft-ot ajánlott a négy előadásért, ami két nap alatt remek keresetnek számított, hiszen a zenekarban 1200 Ft volt a havi fizetésem. Végül elvállaltam és elénekeltem, sőt még parodizáltam is. Szerettem a zenés paródiát, óriási sikerem lett, és onnan már egyenesen vezetett az út a Táncdalfesztiválig.

–  Hofi Gézával milyen volt dolgozni? Egyik kedvencem a Macska-duett…

– Óriási volt vele dolgozni. Érdekes módon soha nem beszéltünk meg előre semmit. Ez valahogy két agy volt, ami teljesen egyformán működött, ha humorról volt szó. 1982-ben kaptunk egy kritikát: „Koós Jánossal megalapították a könnyűzene humoros részét.”  Mindig kérnek, hogy énekeljem el valakivel a Macska-duettet. Nem lehet! Végül azt mondanák: „Jó volt, jó volt, de azért Hofival mennyire más!”. Mint ahogy nem lehet elénekelni a Sír a telefont se, mert kell hozzá a kislány.

– Színházban is játszott…

– Igen, többször is. Az egyik legnagyobb dicséretet akkor kaptam, amikor az Erkel Színházban bemutattuk a Nyakfelmetszőt. Ez egy angol musical, aminek én voltam a címszereplője. Egy gyilkost játszottam, egy fodrászt, aki miután megborotválta a vendégét, elvágta a torkát. Az Operettszínház is sok élményt adott: Szinetár Miklós főszerepet osztott rám A víg özvegyben, amivel eljutottunk egészen Japánig. Öröm volt ott dolgozni, és óriási siker.

– Pályája során sok kitüntetést kapott. Önnek mit jelentenek ezek?

– A dicséret mindig jól esik. Különösen, ha az ember meg is dolgozik érte, és én keményen megdolgoztam mindért.

– Sportolni szokott még? Tenisz, vitorlázás?

– Teniszezni már nem, vitorlázásra meg időm nincs. Nyáron nagyon el vagyunk foglalva. A sport fontos volt mindig az életem során. Amikor Miskolcon éltem, három évig voltam úszómester a diósgyőri vár mellett lévő strandon. Rengeteg élmény fűz ehhez a környékhez. Nagy örömmel vállaltam a mai fellépést, és direkt úgy jöttem végig a városon, hogy a régi helyszíneket lássam.

Kéz a kézben: Dékány Saroltával (Fotó: Vona Ildikó/ PTV)

– A Táncdalfesztiválok meghatározták az életét. Mit szól a mostani tehetségkutatókhoz?

– Megmondom őszintén: a mostani énekes tehetségkutatókat nem szoktam nézni, így aztán véleményt sem tudok róluk mondani. A régi Táncdalfesztivál, meg a Ki mit tud? azért volt csodálatos, mert ha most az ember elénekel egy olyat, mint a Kislány a zongoránál, vagy a Mondjátok meg Máriának, akkor még a 15 évesek is éneklik velem a nézőtéren. Szoktam figyelni a közönséget és látom, a legfiatalabbak is ismerik ezeket a dalokat. Szívből kívánom, hogy most is szülessenek olyan slágerek, amiket 25-30 vagy akár 40 év múlva még énekelnek. A tartós siker nem szerencse kérdése, keményen meg kell érte dolgozni. Egy pillanatra sem szabad leülni pihenni, és ami a legfontosabb volt az életemben mindig: ha a humor meghal, akkor én is meghalok, vége. A jókedv az alapja mindennek.


Vona Ildikó

Híradások, beszámolók művészeti, színházi, zenei eseményekről, valamint interjúk készítése ismert művészekkel.

Hasonló cikkek