Újfajta divat kezdett kibontakozni az öntudatos polgárok között Európa-szerte, így Magyarországon is: mégpedig az a „játék”, hogy ki mennyire tud dacolni a kormányok által meghozott korlátozásokkal, szigorításokkal, esetleg bezárásokkal. Tüntetések, oltóközpontok felgyújtása mellett a tavaly ősszel bezáratott közösségi terek egy részének újra nyitási tervei jelzi: a türelem elfogyott sokak részéről. Azonban a türelem, mint oly sokszor, kincset ér most is. És főleg: emberéleteket.
A Nyugat-Európában lassan állandósult koronalázadásoknak egyelőre nyoma sincs Magyarországon egynéhány hóbortos vírustagadó ál- vagy hivatását megtagadó igazi orvos által gründolt megmozduláson túl, azonban már a Lajtától nyugatra is érzékeny fülekre talált az a szintén nyugatról induló kezdeményezés, ami az edzőtermek mellett a vendéglátóhelyiségeket nyitatná újra.
Ennek momentán (egyik?) leghangosabb hangja az egyszeri magyar korcsmáros archeotípusa, „mindenki Tibije”, a szesz önhatalmúlag felkent atyja lett, akinek biztos van miért jajongania és búsongva moralizálnia az élet nagy kérdéseiről „olcsón mért tankbora felett”, hiszen a kispénzű egyetemisták és a még kisebb pénzű kiskorúak pénzéből biztos nem tartalékolhatott annyit, hogy másfajta marketingre is jusson csomagolt fröccsének, mint hogy kiálljon egy eredőn vesztes játék mellett. Mert mi más is jutna az ember eszébe a szórakozóhelyek megnyitásával kapcsolatban, mint az, amikor az első járványhullám (2020 tele-tavasza) idején az alpesi hüttékből kirajzók végig fertőzték Európát?
Nem kell candide-i ok-okozatban tudósnak lennünk ahhoz, hogy rájöjjünk, minden szórakozóhely az egyik legjobb forrása annak, hogy a koronavírus továbbra is a megfelelő számban legyen jelen a világban ahhoz, hogy a korlátozások fennmaradjanak.
Az, hogy a korlátozások fennmaradnak, pedig a világgazdaság állapotát tekintve egy olyan búgócsigát indíthat el, aminek a szele mindenkit magával fog rántani, legyen akár a szabályokat teljesen betartó törvényfélő polgár és a szabályokat a maga kénye-kedve szerint értelmező vendéglátós. Vagy akár politikus, aki hullazsákokon akar felkapaszkodni a hatalom létráján.
Igen, mindenkinek elege van a lassan egy éve tartó korlátozásokból, rendkívüli intézkedésekből. Igen, az egészségügy mindenhol – így itthon is – az utolsó erőtartalékait mozgósítja immáron hónapok óta, és nem, nem fogja végtelenségig ezen a szinten folytatni. Igen, a kormányoknak segítenie kell a bevétel nélkül maradt vállalkozókat, de csak is olyan mértékben, amilyen mértékben az a segítségnyújtás nem veszélyezteti egy akár több évig tartó pandémiás helyzet okozta világválság kellős közepén magukat az államokat.
Ha egy vendéglátós nem látja át, hogy egy állam menedzselése nem csak a konyhai eszközök amortizációjának leírásához, valamint a menühöz/itallaphoz szükséges alapanyagmennyiség beszerzési árainak marzshoz szükséges szinten tartásához hasonlít, hanem egy picit többdimenziós egyenlet (és aminek nem lehet mindenki számára azonos előjelű végeredménye, minden más wishful thinking), éppen ezért csupán hétköznapi demagógiába vö. hőbörgésbe csaphat át. A demagógia pedig általában oda fog vezetni egyeseknél, hogy az általuk annyira lenézett vírustagadók s laposföld-hívők mellé kerülnek, csak talán még rosszabb kontextusban: hiszen hisznek a vírusban, tudják mi az, mégis, a pénztárcájuk étvágya sokkal nagyobb annál, mintsem hogy ellenálljanak a csábításnak.
Nem hívnám őket gazembereknek, mint egy másik portál. Sőt, még hitványoknak sem. Majd mások fogják őket elnevezni azoknak, akik – ha közvetve is, de – embertársaik halálát okozták azzal, hogy nem bírtak nyugodtan ülni, és így várni/kibírni még pár hetet. De ha a kormány nem is döntött még a pünkösdi nyitásról, lehet, hogy ők elintézik. Nemcsak nekem, nekünk, hanem a többi vendéglátósnak is.
Akkor aztán meg lehet köszönni nekik.
Nyitókép: Unsplash
