„ Fontos állomás az életemben Miskolc”- beszélgetés Dolhai Attila színész, énekessel

Vona Ildikó

Vona Ildikó/PannonHírnök: Ritkán jársz a Miskolci Nemzeti Színházban, nekem csak az Elisabeth ugrott be. Emlékszel még rá?

Dolhai Attila: Persze. Tizenöt évvel ezelőtt játszottuk. Szép emlékeim vannak azzal az előadással kapcsolatban, nagyon szerettem és élmény volt itt dolgozni. Miskolc számomra kezdőpont:  az első olyan szerepemet énekeltem itt, ahol szólódalom volt, most pedig először mutatkoztam be a Bartók Plusz Operafesztiválon, mint operaénekes. Úgy tűnik, fontos állomás az életemben Miskolc.

 

– Már énekeltél korábban is operaszerepet, nem?

– De igen, Szegeden Turiddut a Parasztbecsületben, két évvel ezelőtt. Az volt az első operakalandom, amolyan szárnypróbálgatás. Akkoriban még musicalt is énekeltem párhuzamosan, és ennek azért a nyomai ott voltak az előadásban.

–  Amikor felkértek a mostani szerepre, könnyen igent mondtál?

– Nagyon vártam, hiszen egy újabb lehetőség, hogy jobban megértsem az opera világát, zenei arányait és kereshessem benne önmagamat. Izgatott voltam, milyen lehet egy mai szerző, Fekete Gyula új operája. A zenével való találkozáskor azonban boldogan fedeztük fel annak finom kötődését a szöveg ritmusához és, hogy mennyire szolgálja a történet dramaturgiáját. Modern, de líraian dallamos is. Gyorsan megszerettem, amikor megismertem az anyagát. A közönségnek ma este nagyon tetszett a zene, az előadás, és úgy gondolom: ez önmagáért beszél.

– A próbák során Zsótér Sándor rendező milyen instrukciókat adott a Halál figurájával kapcsolatban?

– Sokat beszélgettünk, hogy ki és mi ez a figura. Sándor minden próbán mondott valami újat, valami újfajta megközelítést. Ez egy megfoghatatlan alak, éppen ezért több irányból közelítettük és remélem, ezt a sokoldalúságot érezték a nézők is. Különösen nagy hangsúlyt fektettünk a színpadon a minimum gesztusrendszerre és a szöveg létezésére. Én azt tapasztaltam ma este, hogy nagyon nyitott volt a közönség mindarra, amit tőlünk kapott. Érezhető a műfaj jelenlegi életében egyfajta nyitás a hallgatóság felé, hogy az opera megismerése ne kiváltság legyen, hanem jusson el minél több ember életébe a kultúrának ez a szép és nemes lehetősége. Nyilvánvalóan a művek színpadra állításakor az anyag minősége nem sérülhet, viszont eszközeiben sok lehetőség rejlik, ami Zsótér Sándor rendezésében most meg is mutatkozott, hiszen az opera szépségében, technikai tudást igénylő előadásmódjában, egyszerre intimitásában és grandiózusságában a zenés műfajok királynője.

Rómeó és Júlia - Dolhai Attila, Szinetár Dóra MTI Fotó: Sándor Katalin
Rómeó és Júlia – Dolhai Attila, Szinetár Dóra (MTI Fotó:  Sándor Katalin)

– Énekelni milyen? Mennyire könnyű zeneileg ez az operaszerep?

– Vannak zeneileg nehezebb és könnyebb részek benne. Néha azt hiszi az ember, hogy a recitativók egyszerűbbek, és közben azzal dolgoztunk többet, olykor pedig egy-egy áriarész tűnik nagy feladatnak, holott valójában az a könnyebb. Változó, de napokig éneklem minden részletét.

– Elsősorban musicalszínészként ismer a közönség, de most nagyon kacsintgatsz az opera felé. Miért van ez a váltás?

– A szakmai tudásom határait próbálom folyamatosan feszegetni. Így kerültem a Vígszínház Mesterkurzus című darabjába, ahol egyetlenegy rövid áriát kellett énekelnem. Ez volt az első találkozásom az operával. Úgy éreztem, szívesen kipróbálnám ezt a műfajt is, és egyszer KERO® elém állt azzal az ötlettel, hogy énekeljek Szegeden Turiddut. Miután megvolt a bemutató azt gondoltam: ez nem az én műfajom. Viszont ahogy telik az idő és távolodik az előadás, úgy tűnik, válaszokat tudok adni magamnak az akkori hiányosságaimra és újabb kihívásokban szeretném teljesebbé tenni az előadásom minőségét.

Az egyik bulvárlap címoldalán láttam, hogy: „Kiöregedtem a musicalből”. Tényleg mondtál ilyet?

– Szoktam néha ilyeneket mondani, de valójában ez nem annyira bulvár, hiszen a musical elsősorban a fiatalok műfaja. Előadók tekintetében – akár a Hair, Jézus Krisztus szupersztár, Rómeó és Júlia, Rudolf – ezek többnyire fiatal szerepekre íródott történetek, áriák. Ezzel szemben az operettben és az operában sokkal tovább lehet „nagyokat énekelni”. Jó volna hinni, hogy nem lehet kiöregedni a musical világából, de az idő múlása távolságtartást, elérhetetlenséget jelent nemcsak a műfajt gyakorolni kívánó művész, hanem a közönség számára is.

– A musicalek közül melyik a kedvenced? Hiszen óriási repertoárt énekeltél…

– Nagyon sok darabban szerepeltem, az tény. A kezdetektől ott volt az Elisabeth, Jézus Krisztus szupersztár, Mozart, Rómeó és Júlia. Tulajdonképpen Mozart és Rómeó volt az a két szerep, amit rengeteget énekeltem és nagyon meghatározta a pályámat.

Petrov szerepében a Sybill című nagyoperettben (Fotó: Toldy Miklós)

– Ha majd sorra kapod az operaszerepeket, hogy érzed: a musicalt le lehet zárni? Mindent elértél, amit szerettél volna?

– Nem azért csinálom, amit csinálok, hogy valamilyen dicsőséget magaménak tudhassak. Nem akartam elérni semmit. Azt hiszem ez egy következménye annak, amit és ahogy tettem. Én csupán játszani és énekelni szeretek, és kutatom azokat a lehetőségeket, ahol ebben fejlődhetek, ahol erre lehetőségem nyílik. Végső soron az opera műfaja is azért csábít, hogy mindaz, amit képes vagyok megtanulni, azt megtanuljam. Hogy sorra kapom-e a szerepeket -legyen az opera, vagy musical-, nem lehet tudni. Minden szerep ajándék. Azonban a műfajok keverése révén elveszítem a lehetőséget, hogy hosszú távon énekeljek és játsszam. A válasz a kérdésre: ha sorra jönnek az operaszerepek, akkor nyilván jó úton járok és sikerült elsajátítanom azt, ami ehhez a műfajhoz kell. Ha majd ott tartunk, akkor meg fogom tudni mondani, szeretnék-e újra musicalt énekelni vagy sem, de ha időközben visszacsábulok a musicalhez nagy valószínűséggel leteszek az operaéneklésről.

– Az operettekkel mi a helyzet?

– Most leginkább az operett van jelen az életemben, mint műfaj. Az opera úgy tűnik, hogy jelenleg  egy-egy szárnypróbálgatás.  A Csárdáskirálynőben, Bajadérban, Csókos asszonyban, Viktóriában, Lili bárónőben játszom mostanában, és nagyon szeretem ezeket a feladatokat.

– Téged a Kifutó című műsorban ismertünk meg. Miért ilyen sikeresek ezek a televíziós tehetségkutatók? Ahogy befejeződik az egyik, kezdődik a másik…

– Nehéz megfogalmazni. Talán az emberek szeretik, ha látnak egy tehetséges valakit. A tehetség Istentől kapott ajándék, ami csodálatot vált ki a közönségből; tisztaságot, felfoghatatlanságot rejt. Ebben gyönyörködni jó érzés, a kezdeti botladozás pedig szórakoztató egy bizonyos határig.  Én hitet és szárnyakat kapok a tehetséges emberektől, és hála Istennek ez az ország sok ilyen fiatalt nevel. Csak arról tudok beszélni, amit megtapasztaltam.  A Kifutó idejében  még eléggé gyerekcipőben jártak ezek a műsorok, ma viszont már nagyon profi a szervezés. Sok csapat épít arra, hogy ezeket a tehetségeket tovább tudja vinni. Aztán, akiket felkarolnak, meddig tudják magukat menedzselni, és mit tudnak megtanulni ezalatt, az egy másik kérdés. Látunk erre sok pozitív példát és vannak olyanok is, akiket elveszítünk az idő múlásával. Nekem szerencsém volt Kerényi Miklós Gáborral – az Elisabeth kapcsán találkoztam vele-, ő látta bennem a lehetőséget és tanulásra buzdított. Később már némiképp felvértezve kerültem vissza az ő kezei alá és formálódtam tovább.

Eperjesi Erika és Dolhai Attila a Viktória című operett miskolci előadásában (Fotó: Vona Ildikó/ PTV)

–  Több interjúban elmondtad, hogy vidéken élsz. Mi tart téged Kistarcsán?

– Kilenc éves voltam, amikor a családdal odaköltöztünk, én ott nőttem fel. A szüleim, a testvéreim a mai napig ott laknak. Leginkább az emberek kötnek oda. Laktunk Pesten a feleségemmel, ami nagyon praktikus volt, de amikor a gyerekek jöttek azt éreztük, hogy menni kell. Így aztán Kistarcsán telepedtünk le. Ismernek ott és az se baj, ha papucsban megyek el hazulról, nem lepi meg az embereket. Természetes számukra, ha teljesen civilként közlekedem, nekem pedig nagyon jó érzés, hogy  elfogadtak.

– A közönség hol láthat mostanában?

– Elsősorban az Operettszínházban. A futó darabok közül visszük tovább az új évadban a Csárdáskirálynőt, Lili bárónőt, lesznek új bemutatóim: Sybill, A chicagói hercegnő és az Egy anya története is megy tovább.

– Önálló estjeid vannak, amivel járod az országot?

– Igen. Néha többed magammal és van, amikor zenekarral, de most az átállás miatt volt egy nagyobb szünet, visszafogtam ezeket a szerepléseket, aztán majd meglátjuk. A Budapesti Operettszínházzal viszont nyáron sokat megyünk. A Csárdáskirálynőt visszük például Siófokra, Bajára, Tokajba, míg a Bajadért Sopronban fogjuk játszani. Vége van az évadnak, de sok vidéki fellépésünk lesz. Az én nyaram pihenéssel és munkával fog telni.

 


Hasonló cikkek