Együtt vagyunk már egy ideje, így tökéletesen természetesnek vesszük, hogy vagyunk egymásnak. Már csak ritkán mondjuk ki, hogy “szeretlek”, nem dicsérjük egymást, csak benne élünk a kapcsolatban.

Már nem simogatsz meg, ha elsétálsz mellettem, nem nézel rám úgy, hiába is várom. Nem fogjuk egymás kezét, nem ölelkezünk, nem nevetünk össze cinkosan, amikor egymásra nézünk – fáradtság pislákol szemünkben.

Valami, valahol elromlott, és mi nem vettük észre.

Az intim együttléteink megritkultak, megszokottá, automatikussá váltak. Már nem ér villámcsapás, ha a kezed hozzám ér. Én is csak főzök, mosogatok és lefekszem melléd a tévé elé, nem érek hozzád, nem szólok hozzád, és nem mondom, hogy mennyire örülök, hogy vagy nekem.

Beszéljük meg. Tudnunk kell, hol a hiba, mert bizonyosan ki tudjuk javítani. Ha emlékszel még a kezdetekre, akkor emlékszel arra is, hogy mennyire odavoltunk egymásért. Nem hagyhatjuk, hogy kapcsolatunk ellaposodjon, csak azért, mert minden olyan egyértelmű.

Ebben a világban már az a “normális”, hogy ha egy műszaki cikk vagy használati tárgy meghibásodik, kidobjuk és veszünk másikat. És akármilyen szomorú, ez az emberi és párkapcsolatokra is igaz. Mi már elfelejtettük, hogyan kell megjavítani a dolgokat, és talán azt sem tudjuk, hogyan kell rendbe hozni a kapcsolatokat. De én szeretlek, ezért arra vágyom, hogy ketten, együtt, egymást újra megismerve-felfedezve, a problémákat megbeszélve kiküszöböljük, és legyőzzük a futószalag-kapcsolatok félelmetes szörnyét.

Tanuljunk meg együtt, egymásért harcolni!

Képek forrása: pixabay.com