Valahol távol a civilizációnktól, ahol nem hallatszik semmilyen jajveszékelés, sem pedig a szirénák dala, ott ahol csak a madarak szólnak, a fák zajongnak, s a patak csörgedez…Hát mit is mondhatnék? Nincs kizárva, hogy elvetni való belső indulat lenne a füstös melankólia ebben a költői környezetben.

Legalábbis egy-két pszichológus ezt állítja, meg mondanak sok minden mást is. Megmagyarázzák azt, amit kifejezni a cigarettázás okaként nehezen lehet. Beszólnak, megaláznak, valami nem megy elsőre, elveszettnek érezzük magunkat, kevésnek… Kettő lépéssel odébb állunk, s mélyen a dohányba szívünk. Ne szóljanak, ne bántsanak, beburkolózunk…

Egyes kultúrákban ima volt a füst, a hála és a kívánságok szertartásos része. És talán ma is ez. De most, a westerválódott kultúránkban az elfojtott erőszak, a ki nem mondott élmények, a feldolgozatlanul maradt történések és egyéb nem tetsző megnyilvánulások kifejezője.

Mióta limitet szabtak a szabadon szívó kedvtelésnek, a rágyújtás folyamata és intenzitása talán még „intimebb” lett. De ezt csak a személy szabja meg, ahogyan az okokat is. Hogy ki miért cigizik? Egyéni mesékre bontható ez, s talán ezért veszti érvényét mindennemű leszoktató kampány és hadjárat. Ugyanis fejben dől el, hogy a testünkkel mit teszünk és miért. Áltathatjuk is magunkat: „nem mindenkire van ugyanolyan hatással, nem mindenki hal meg tőle idő előtt…”

Csak azért, mert a világ szerint káros, senki sem veti el. Csak azért, mert ez másokat zavar, senki sem dobja el. Ez csakis belső meggyőződésből megy. Rá kell jönni arra, hogy mit pótol, mit jelent. Vissza kell menni időben az első szálig, s a rágyújtás előtti önmagunkat alaposan meg kell vizsgálni.

Át kell írni valamit a múltban, és valóban ez a legjobb pszichoterápia, ha megkeressük azt a kisfiút, vagy kislányt, akik voltunk, és megnyugtatjuk őt azzal, hogy mára már minden rendben van, mert felnőttünk, és az események irányítását már a kezünkbe vettük.

Majd kiszedjük a kis önmagunk kezéből a cigit azzal, hogy nem kell már megmenekülni semmitől sem. De ehhez persze fel kell nőni, meg kell tanulni küzdeni és elfogadni is. A megszokás túlnő az emberen, legalábbis így érzi. Ezért mentegetőzünk. Pedig nem lehetetlen a függőségektől megszabadulni. Ehhez viszont nem szeretni kell a nem létezőt, hanem igazat kell gyártani helyette. Leküzdött félelmeket és megvalósult álmokat. Ez a legnagyobb kihívás a leszokásban.