A Török Köztársaság születése

Nekünk Trianon, a törököknek Sèvres. A frontok összeomlásakor a magyaroknak Károlyi Mihály és a hadsereget látni nem akaró Linder Béla, majd a terrort alkalmazó Lenin-fiúk jutottak. A törököknek pedig Mustafa Kemál pasa, Gallipoli hőse és a nemzeti hadsereg sikerei az antant által támogatott örmény és görög megszállás ellen. A nagy háborút lezáró békediktátumok közül egyedül a törököknek sikerült megváltoztatniuk a számukra megalázó szerződést. Igaz hogy kemény harcok árán, szembeszállva a mohó győztesekkel, de megérte.

A központi hatalmak oldalán harcoló török birodalom szultánjának, VI. Mehmed Vahideddinnek (1918-1922) képviselői és a győztesek 1920. augusztus 10-én írták alá azt a szerződést, amely megfosztotta a törököket az anatóliai törzsterületeiktől és a magyarokhoz hasonlóan a török lakosság jelentős része a megszállók alatt lett volna kénytelen élni. A birodalom haláltusája már a XVIII. században elkezdődött. Elmaradott közigazgatási rendszer, korrupció, a szultánok hatalmának gyengülése, korszerűtlen hadsereg, állandó lázadások és a vesztes háborúk miatt csökkenő területek jellemezték. A pontot az i-re a fent említett szerződés tette fel. Azonban voltak, akik szerint egy új Törökországnak van jövője. Közéjük tartozott a „törökök atyja”, Musztafa Kemál (1881-1938), aki nemzetétől az Atatürk nevet kapta.

Musztafa Kemál már a katonai akadémián felismerte, hogy hazájára semmi jó nem vár, ha az a jelenlegi keretek között bukdácsol a fejlettebb európai államok nyomában. Tagja volt az akkoriban a szultáni hatalom ellen szervezkedő ifjútörök mozgalomnak. Harctéri tapasztalatait az olaszok ellen Líbiában, és az 1912-es, első balkáni háborúban szerezte. Annak ellenére, hogy tudtak arról, hogy milyen elveket vall, engedték érvényesülni az akkor már őrnagyi rangban szolgáló Musztafa Kemált. Ahol háború tört ki, oda elküldték. Az első világháborúban ő szervezte meg a Dardanellák védelmét. 1915-ben az antant armadája csúfos kudarcot vallott Gallipolinál, amely Kemál számára meghozta a népszerűséget. Utána a cári csapatok ellen harcolt a Kaukázusban ezredesként, majd Szíriában tábornokként aratott győzelmet a britek ellen. A háború végétől ellenérzéssel figyelte a szultáni adminisztráció megalkuvó politikáját és Anatóliában elkezdte szervezni a frontokról hazaérkező egységekből szabadcsapatait, amelyek a későbbi nemzeti hadsereg elitjét alkották. A politikai szárnyat is vezető Muszafa Kemál elnökletével, az 1919-ben tartott nemzeti kongresszuson lefektették mozgalmuk célkitűzéseit, amelyek között szerepelt az, hogy a többségben törökök által lakott területek ne kerüljenek idegen kézbe. Konstantinápolyra és a tengerszorosokra igényt tartottak, valamint követelték a török nemzet politikai és gazdasági szuverenitásának tiszteletben tartását. A szultán küldöttei aláírták a békediktátumot, de azt az Ankarában ülésező Nemzetgyűlés nem fogadta el. Dél-Anatólia felett az olaszok és a franciák osztoztak, Kelet-Anatóliát az örmények kapták meg. A maradék Törökország Konstantinápolyra, a márvány-tengeri szigetekre, és Anatólia központi területeire korlátozódott.

 A nemzeti hadsereg először az örmények ellen fordult, akik az antant gyámkodásával a kelet-anatóliai területeken akartak egy új államot alkotni. 1920 végére a török sikereket követően az örmények kiürítették azokat a területeket, amelyeket a sèvresi szerződésben nekik ígértek. A görög kormányzat látva az örmények kudarcát az általuk 1919-ben megszállt Edirnéből és az Égei-tenger keleti partján lévő városokból megindította csapatait Ankara ellen. A törökök 1921 januárjában és áprilisában is visszaverték a görög offenzívát. A harmadik görög támadás szintén kudarcot vallott. Ankarától 80 km-re, Szakarjánál a görögök hatalmas vereséget szenvedtek a Kemál pasa által vezetett török nemzeti hadseregtől. A csata augusztus 22-től szeptember 13-ig tartott. Az örmények felett aratott győzelem és a görögök sikertelen offenzívái meghozták gyümölcsüket. Az október 20-án aláírt Ankarai Egyezmény értelmében a franciák kiürítették a megszállt délkelet-anatóliai területeket. Hasonlóan cselekedtek az olaszok is. Kétségtelen, hogy Ankara helyzetét könnyítette az is, hogy még márciusban, Moszkvában kölcsönös segítségnyújtási egyezményt írtak alá Szovjet-Oroszország képviselőivel. Az egyezmény az örmények ellen irányult és aláírásával az ankarai vezetés először lett elismerve egy külföldi hatalom által. Az örmények kudarca, az olasz és a francia kiürítés után Kemál újra a görögök ellen fordult. Véres harcok után 1922. szeptember 9-én felszabadult Izmir.

Időközben a kemalista mozgalomnak külföldön is pártolói akadtak. India muszlimjai anyagilag támogatták az ügyet. Moszkva azon túl, hogy gratulált az elért sikerekhez, egymillió aranyrubellel járult hozzá Ankara háborús erőfeszítéseihez. A görögök Anatóliából való kiűzése után a nemzeti hadsereg az angolok által ellenőrzött főváros és Kelet-Thrákia felé indult. Elkerülhetetlennek látszott az összecsapás a szorosokat és Konstantinápolyt felügyeletét adó nemzetközi erőkkel, melynek javát az angolok biztosították. A franciák és az olaszok nem akartak háborút és a brit közvélemény is támadta saját kormányát, látva a kudarcokat. Kemal ragaszkodva a mozgalom célkitűzéseihez nem akart Konstantinápolyban és a szorosoknál idegen csapatokat látni és követelte Kelet-Thrákiát. Kapóra jött neki a francia és az olasz hozzáállás, valamint az angol kormányzaton belüli nézetkülönbségek mellett az is hogy Görögországban kormányváltás volt. A fegyveres összecsapás veszélye akkor hárult el, amikor Musztafa Kemál elfogadta a brit csapatok fegyverszüneti ajánlatát. 1922. október 22-én Mudanyában aláírásra került a megállapodás. Ennek értelmében a görög csapatok visszavonultak a Marica folyó mögé, a tengerszorosok pedig átfogó rendezésig a szövetségesek kezében maradtak. Novemberben a Lausanne-ban megnyíló békekonferencián török részről az ankarai vezetés vett részt.

A Török Nemzetgyűlés 1922. november 1-jén kinyilvánította, hogy az oszmán dinasztia már akkor megszűnt az ország kormánya lenni, amikor a szövetségesek 1920 tavaszán megszállták Konstantinápolyt. Az 1923. július 24-én aláírták a békeszerződést, amely elismerte a török etnikai határokat, azaz Törökország mai határait.

1923. október 29-én kiáltották ki a Török Köztársaságot, amelynek első elnöke Musztafa Kemál lett. akit Atatürknek, „minden törökök atyjának”  neveztek el. Musztafa Kemál pasa által vezetett függetlenségi harc eredménye is igazolja azt a véleményt: „A függetlenség nem jár, azért küzdeni kell.”