Most, amikor az egymásba mindinkább átalakuló és egyre terjedő tévé- és számítógép-képernyők a hír és szórakoztatás minden eddiginél autonómabb ökoszisztémáját hozzák létre, amikor hétköznapi embereket és eseményeket az ismeretlenség homályából a rajongás, gyűlölködés és csodálat előterébe rángatnak, majd onnan ismét kiejtenek, Andy Warhol híres kijelentése, hogy „a jövőben tizenöt percre mindenki világhírű lesz”, jobban leírja az aktuális valóságot, mint 1968-as megjelenése óta bármikor. A Time magazin ezt a tendenciát ismerte el azzal, hogy 2006-ban bennünket választott Év emberének. Mert tényleg mi vagyunk azok, akik a világot a VouTube, a MySpace, a Wikipedia, a Facebook és az American Idol révén Einstein, Warhol és a többi szenzációs zseni iránti elragadtatottságból mára a rivaldafényt tizenöt percre magukhoz ragadó hétköznapi emberek tülekedésévé változtattuk. A hírnév átadta helyét a hírszerűségeknek, ahogy a Los Angeles Times vezércikke nevezte ezt a tünékeny én központúságot.

A jövő egyelőre nem kutatható. Feszülten toporgunk a peremén, és szívjuk magunkba a múltunk és jövőnk határvonalát kijelölő híreket. Amennyire ki vagyunk éhezve a mind nagyobb és nagyobb újdonságokra, minden, ami az újságok címlapjára kerül, hamarosan szükségképpen a semmibe hull. Újabb hírek, újabb események kerülnek a figyelem középpontjába. Ez természetesen részét képezi a közönség és a média társadalmi szerződésének. Mint a meleg tenyérben azonnal elolvadó hópihe, a hír is csak akkor számít igazán, amikor először találkozunk vele. A hírnek újdonságnak kell lennie, és úgy érezzük, folyamatosan lépést kell tartanunk vele, ezért a tegnapi újság ma már semmit sem ér. Gyorsan kell olvasnunk, lehet, hogy ez a fejezet is hamarosan elavul…

De vajon igaza volt-e Andy Warholnak? Tényleg csak tizenöt percről lenne szó? Mennyi ideig marad újdonság a hír a mai, információra éhes világban? Le tudjuk-e pontosan mérni a hírnév tünékeny pillanatát? Mindezek talán buta kérdéseknek tűnnek. Pedig cseppet sem logikátlanok. És miközben a tudomány vagy az alkímia lencséjén keresztül vizsgáljuk őket, feltárul előttünk az emberi tevékenység egyik rejtélyes különlegessége. Egy évvel azután, hogy Gary Kanis elkezdte lepecsételni a dolláros bankjegyeket, az Egyesült Államokból Magyarországra utaztam, hogy egyéves kutatói szabadságomat a Collegium Budapestben töltsem. Ez az intézmény a budai Vár szívében, egy lenyűgöző tizenhatodik századi olasz barokk épületben található, amely valamikor a budai Városházának adott helyet. A hivatal akkor költözött ki belőle, amikor 1873-ban a Duna jobb és bal partján fekvő Buda és Pest Budapest várossá egyesült. Az épület 1992 óta az újonnan megalapított Institute tor Advanced Studies élvonalbeli kutatóközpontjának ad otthont, amely évente több tucat odalátogató kutatót fogad.

Az egyik ösztöndíjas kutatótársam, kiemelkedő román építész, számtalan ortodox templom tervezője mesélte el nekem, hogy a múltban a templomokat szakrális helyekre építették. Kiválóan megfeleltek erre a célra a hegycsúcsok és dombtetők, ahol, úgy vélték, a gyülekezet közelebb kerül az isteni princípiumhoz. Hasonlóan kedvezőek voltak az útkereszteződések, csomópontok, városközpontok, ahol az emberek útjai természetes módon összefutottak. Ilyen kritériumok alapján a Collegium dombtetőn álló, 1265 óta Magyarország fölé magasodó épülete teljes joggal lehetett volna templom. A Collegium vastag falai és mély ablakfülkéi kolostori hangulatot kölcsönöznek a számtalan tágas helyiségből álló, módfelett inspiráló épületnek. Falai közt az ember szinte bűnösnek érzi magát, ha nem dédelget nagyszabású álmokat.

Kutatói szabadságom idejére esett a Behálózva (Linked) című előző könyvem magyar változatának megjelenése. A fordítást Magyarország, korábban állami tulajdonban levő telefontársaságának internetes leányvállalata szponzorálta. Vezérigazgatója, Simó György szociológus az egyetem befejezése után Magyarország első, kezdetben illegális közösségi rádiójának beindításánál segédkezett. 1997-ben belépett a telefonmonopólium tartalomszolgáltató csoportjába, és megalapította az. Origo.hu-t, amely hamarosan az ország legnagyobb Internetes portáljává nőtte ki magát, így történt, hogy 2003 tavaszán Simó Györggyel és két barátjával ebédeltem, miközben a Behálózva témájáról, összekötöttségünkről beszélgettünk.

Ekkor már szenvedélyesen foglalkoztattak a hálózatkutatás nagy kérdései: hogyan használjuk a hálózatokat, mikor keresünk fel egy Website-ot az interneten, emberek mikor és hogyan lépnek kapcsolatba egymással. Sajnálatos módon az idevágó adatokat főleg nagyvállalatok gyűjtötték össze, és mint üzleti titkot féltékenyen őrizték. Valóban, az internetszolgáltatók, akárcsak a keresőmotorok, például a Google és a Yahoo! hihetetlen sebességgel jegyzik fel, hogy mikor mit teszünk. Ám amikor ezeket az adatokat gyorsan kész-pénzre akarták váltani, az alapvető emberi viselkedés feltárásában érdekeit kutatók holtérbe szorultak. Manapság a Google ennek a trendnek az emblematikus képviselője. „Ne légy álnok!” című filozófiája egy elképesztő méretű intellektuális fekete lyukat takar, A cég dollár milliárdjai segítségével begyűjti a kérdés legjobb kutatóit, és ,i Santa Clara-i Googlcplexbcn, szigorú titoktartási szerződésekkel barikádozza körül őket, úgyhogy csak a legritkább esetben közölhetik eredményeiket.

Így hát azon a 2003-as estén Simó, az egykori egyetemi oktató és szamizdatszerző meghallgatott és felajánlotta segítségét. Másnap bemulatott Lukács András matematikusnak, aki akkoriban azzal foglalkozott, hogy az Origo.hu látogatóinak web böngészési szokásait kutatta. A felhasználók személyazonosságát ugyan nem ismerte meg, de valahányszor valaki belépett az oldalra, látta, hogy melyik cikket hány percig olvassa, mielőtt abbahagyná, és másik címre kattintana. Az Origo.hu-ra érkező óriási számú klikkelés lényegében lehetetlenné tette, hogy bármelyik felhasználót valós időben kövesse. Hónapokkal később azonban az adatbázis lehetővé tette a site-ra érkező több millió kattintás elemzését Lukács és munkatársai minden személyes azonosító információt leválasztottak a havi több mint 6,5 millió találatot rögzítő adatokról, ami akkoriban a teljes magyarországi internetes forgalom nagyjából 40%-át tette ki. Ily módon jóformán egy egész nép böngészési szokásai hozzáférhetőkké váltak számunkra.

Lukács böngészési adataival felszerelkezve csoportom két kutatója a University of No Ere Damc-on – Dezső Zoltán posztgraduális hallgató és Eivind Almaas posztdoktori oktató – megpróbált választ keresni arra az egyszerű kérdésre, hogy adott időben milyen hosszan kapcsolódnak egy hírhez az Origo.hu-n. Más szóval, hogy a valóságban meddig tart egy sztori tizenöt perces híressége? Ebből a célból először is meghatározták, hogy egy adott órában hányan klikkeltek egy bizonyos cikkre. Nem különösebben meglepő módon a forgalom nagyjából 28%-a a cikk online megjelenését követő első huszonnégy órában történt. A második napon az olvasottság drasztikusan visszaesett, az összes találat 7%-ára.

Ez persze érthető. Ha egy hír érdekel bennünket, hajlamosak vagyunk rögtön elolvasni, amikor kedvenc oldalunkat böngészve ráakadunk. A harmadik-negyedik napra mindenkinek, akit érdekelt, volt alkalma megnézni, így a látogatóknak el kellett volna apadniuk. A probléma az, hogy nem ez történt. Ehelyett a portál számos cikkét sokszorosan újraolvasták, több nappal első megjelenését követően is.

Ez bizonyos fokig érthetetlen volt. Először is, hogyan bukkantak rá az emberek ezekre a cikkekre, ha legtöbbször már lekerültek a főoldalról? Másodszor pedig, mi az ördög érdekelne bárkit is egy elavult hírben?

Az első kérdésre könnyűnek bizonyult a válasz: egyes cikkek népszerű fórumokon és más oldalakon elhelyezett linkek alapján kezdték élni második életüket. Makacsabbnak bizonyult a második: hogy miért is akarnának az emberek rendszeresen ráklikkelni egy hetes vagy egy hónapos hírekre?

(A Szaturnuszban) halhatatlan lélek rejlik. Szabadítsuk meg a bilincseitől, melyek nem engedik látszani, akkor majd előtűnik, és igazgyöngyként ragyogó pára száll fel. A Szaturnuszhoz a szeretet kötelékei fűzik a Marsot, akii hatalmas erővel felemészt, melynek szelleme a Szaturnusz testét is szétszaggatja, és kettejük egyesüléséből csodálatos fényes víz fakad, amelyben lenyugszik és súlyát veszti a Nap. A Vénusz a (Mars által) befogadott csillagok legfényesebbike. Hatásuknak egyesülnie kell, mert egyedül ő közvetít a Nap és a mi igazi Merkuriuszunk között, és elválaszthatatlanul egyesíti őket.

Úgy tűnik, mintha ennek az 1670-böl származó töredéknek a szerzője, Jehova Sanctus Unus (Jehova, a Szent Egyetlen) arról elmélkedne, hogy az égitestek milyen szerepet játszanak a kapcsolatokban és a szerelemben, ami napjainkban is az asztrológia kedvelt témája. Pedig a látszat csal. A szóban forgó Szaturnusz nem az égitestre, de még csak nem is a római istenre vonatkozik, hanem az antimon nevű félfém szulfidjára. De a halhatatlan létek sem holmi spirituális utalás, hanem magát az antimon, ezt a hevítés hatására elillanó elemet jelöli.  A Vénusz a rézre, a Mars a vasra, a Marsot felemésztő Szaturnusz pedig az antimonszulfidból vas segítségével antimont kivonó kémiai reakcióra utal. Végül a csodálatos fényes víz, amelyben lenyugszik a Nap kifejezés nem a tengerparti naplemente költői témáját, hanem a bölcsek higanyában feloldott aranyat idézi .

Ez a részlet afféle fejtörő, költői elmélkedés, ám nem az asztrológia, hanem a vele rokon alkímia tárgyában. Az arany gyártás egyetemes eszközének, a bölcsek kövének titkos formuláját kódolja. Az alkimisták a középkor folyamán végig abban hittek, hogy ez a kő bármely fémet képes megtisztítani szennyeződéseitől, és elhomályosító a fátlan, éppen ezért halhatatlan arannyá változtatni. De az emberi betegségek gyógyítására is alkalmas, így az embernek a természet feletti varázserejét is szimbolizálta. Ha Jehova Sanctus Unus nevét ma nem is mindenki ismeri, a maga idejében páratlan intellektusnak számított. Feltörte a természet titkos kódját, ami Einsteint is arra indította, hogy „az első géniusznak” nevezze, aki „mélységes megbecsülésünkre” méltó. Ki volt tehát Jehova, a Szent Egyetlen, a prisca sapientia, vagyis a szent bölcsesség birtokosa, amelyet Mózes kiemelkedő követői, köztük Püthagorasz és Platón hagytak ránk?

1936-ban a Sotheby’s aukciósház 329 tétel kéziratot kínált fel el¬adásra, amelynek legalább egyharmada a bölcsek kövének előállítására tett kísérleteket részletezte. A kéziratokat szerzőjük 1727-es halálát követően NYOMTATÁSRA NEM ALKALMAS megjelöléssel látták el. A titkolózás helyénvaló is volt, a dokumentumok ugyanis fényt vetettek Jehova Sanctus Unus személyére, aki egész életében azt kereste megszállottan, hogyan lehet a rémeket tiszta arannyá változtatni. Ez a férfiú nem volt más, mint Sir Isaac Newton.

Legjobb tudomásunk szerint Newtonnak sohasem sikerült antimónból, ólomból, vagy éppenséggel bármely más fémből tiszta aranyat előállítania. Ennek ellenére életének ez a periódusa egyedülállóan termékeny volt, alkímiai kísérletei közepette megírta a Philosupltiae Naturalis Principia Mathematica című, mély matematikai gondolatokkal teli könyvét, amelyben a gravitáció és a bolygómozgás törvényeinek felfedezését tárja elénk. Egész életművének fő célját, az aranygyártás törvényének felfedezését azonban sohasem érte el, ahhoz csak kétszáz évvel később futunk el.

1901-ben, amikor Frederick Soddy megfigyelte, hogy a radioaktív tórium spontán módon rádiummá alakul, diadalittasan kiáltott oda kollégájának, Rutherford na k: „Rutherford, de hiszen ez az aranygyártás titka!” Rutherfordnak nem nagyon tetszett a felfedezésnek ez az értelmezése, így vágott vissza: „Az Isten szerelmére, nehogy így nevezze, mert alkimistáknak fognak titulálni bennünket, és akkor végünk van!” Felfedezésük idővel kiérdemelte a kémiai Nobel-díjai, mert egyszer s mindenkorra bebizonyította, hogy az elemek emberi beavatkozás nélkül képesek egy másik elemmé átalakulni.

Noha Pierre Curie és Henri Becquerel nem sokkal Soddy és Rutherford felfedezése előtt már megfigyelte a rádium urániummá alakulását, a Nobel-díjat Rutherford kapta meg, mert megfigyeléseit sikerült számszerűsítenie, és levezette az elemek átalakításának törvényeit. Gondolata egyszerű volt: minden rádiumatom egyforma és egymástól megkülönböztetne tétlen, ezért bármelyik pillanatban mindegyik azonos eséllyel alakul át tóriummá. Vagyis az a pillanat, amelyben valamilyen „menthetetlen öngyilkossági kényszer” folytán bármelyik rádiumatom tóriummá alakul, eredendően véletlenszerű. Erre a hipotézisre támaszkodva Rutherford meg tudta jósolni, hogy a rádiumatomok száma az időben exponenciális eloszlás szerint csökken, ami kiválóan egybeesett a kísérleti adatokkal.

Most pedig vissza Magyarországra és az Origo.hu portálra! Képzeljük el, hogy minden látogató, aki még nem olvasott el egy bizonyos cikket, valójában még fel nem bomlott rádiumatom! Valamilyen gyógyíthatatlan kíváncsiságtól hajtva olyan pillanatban klikkel rá egy adott hírre, amely, miután nem ismerjük minden látogató időbeosztását és motivációját, számunkra véletlenszerűnek tűnik. Az idők folyamán a széteső rádiumatomokra nagyban emlékeztető mintát köveinek. Ily módon Rutherford elméletéből kiindulva le tudtunk vezetni egy olyan matematikai összefüggést, amely megjósolja az Orígo.hu azon látogatóinak számát, akik nem olvastak égy őket érdeklő cikket, A számítások azt jelzik, hogy a potenciális olvasók számának nagyon gyorsan, lényegében exponenciálisan kell csökkennie, ahogy Rutherford át változási tor vénye megjósolta.

Az elmélet szépsége éppen egy szemségében rejlik: elég egyetlen paraméter – egy felhasználó átlagosan hányszor kattint a portálra minden egyes nap -, hogy előre jelezhessük minden egyes cikk látogatási történetét. Ezt a paramétert könnyű volt beszerezni, az adathalmazból kiderült, hogy egy tipikus felhasználó átlagosan minden nap huszonhatszor kattint az oldalra. Ennek ismeretében Rutherford modelljét az internetre alkalmazva meglehetősen éles előrejelzést lehetett tenni: minden cikkre a publikációját követő harminchat percben a hírt valaha is olvasó látogatók több mint fele már rákattintott. Vagyis a hírek felezési ideje körülbelül harminchat perc.

Harminchat perc végül is nem esik olyan messze a tizenöt perctől. Éppenséggel nagyon jó közelítés. Vagyis a körültekintő mérés és elméleti megfon tolás együttesen lényegében igazolta Andy Warhol sejtéséi a hírnévvel kapcsolatban: Ne zavarjon, hogy Warhol emberekről, mi pedig itt cikkekről beszélünk — ő maga sem tett volna különbséget egy popcsillag és a körülötte felhangzó pletykák között. Mégis, honnan sejthette meg Warhol 1968-ban ilyen pontossággal a mai viselkedésünk mintázatait? Merő véletlen volt-e, vagy tehetséges, hogy mindezek mögött mélyebb összefüggések rejlenek?

A végén azonban kiderült, hogy előrejelzésünk mégsem felel meg 3 valóságnak. Hamar rájöttünk, hogy nem kell elméleti modellekre hagyatkoznunk, közvetlenül is meg tudjuk mérni a portálra felkerült minden egyes cikk felezési idejét. Az eredmény lehangoló volt: a mérések nemcsak Warhol tizenöt perces sejtését nem igazolták, de a mi harminchat perces előrejelzésünkkel sem vágtak egybe. A valóságban 2100 percbe vagy harminchat órába telt, amíg a látogatók fele egy átlagos cikkre rákattintott. Vagyis mind a mi előrejelzésünk, mind Warhol sejtése nagyságrendekkel eltért a valóságtól.

De kit érdekel, kérdezheti az Olvasó. És talán igaza is van – ha tévesen becsülj ük meg, hogy az ember hány órát szentel Paris Hilton sorozatos botrányainak, az kifejezetten szerencsés lehet. Amúgy miért vesződne bármely valamirevaló tudós ilyen ostobaságokkal?

Bevallom, ha kizárólag Paris Hiltonról és Andy Warholról lenne szó, ez az eltérés nem nagyon izgatott volna. Mégis izgatott, és nem azért, mert az Origo.hu-n megjelent valamely cikk felezési idejét akartam volna megtudni – amiről a közvetlen mérés meg is állapította, hogy harminchat óra. Nem, engem az zavart, amit az előrejelzések és a tényleges mérések eltérése jelente hogy nem jól értjük az internetes látogatási folyamatok természetét. Mi több, kifejezetten rosszul. Ez pedig azt jelenti, hogy az emberi viselkedés megértésében is súlyos korlátaink vannak.

Rutherford sokat idézett arrogáns kijelentése szerint „a tudomány kizárólag fizika: minden más csupán bélyeggyűjtés”. Mindenesetre a fizika legfőbb törekvése, az alapelvek és törvények kutatása korunkban számos látványos előrelépést eredményezett a tranzisztortól az űrutazásig. Ez a megközelítés azonban sok tudományterületen nem működik. A sejt észvesztő bonyolultságával szembesülő biológusok, az ideghálózatok rejtélye előtt megszégyenülten álló agykutatók, a társadalmi és gazdasági folyamatok, jóléti buborékok és válságok labirintusában tévelygő társadalomtudósok és közgazdászok sokszor vélekedtek úgy, hogy az ö területükön talán nem is léteznek alapvető törvények. így tehát, amikor a fizikus kitartóan keresi az univerzális törvényeket, tevékenységét jobb esetben energia pocsékol ásnak, rosszabb esetben garantált kudarcnak értékelik.

Ezeket a szkeptikusokat falán megnyugtatná, ha kudarcot vallana a könyvben eddig említett két kutatási projekt – Dirk Brockmann felfedezése az emberi utazásokat meghatározó törvényekről, és a mi törekvésünk a világhálón tett látogatások törvényeinek leírására.

Valóban mindkettő azt támasztotta alá, hogy a fizikus módszere korlátozottan alkalmazható az emberi viselkedésre. Miközben Rutherford exponenciális törvénye megdöbbentő pontossággal leírja az elemek spontán átalakulását, nem ad magyarázatot egy weboldal látogatásainak időbeli csökkenésére. Hasonlóképpen Einstein diffúziós elmélete jól megragadja az atomok véletlenszerű mozgását, de nem alkalmas a bankjegyek mozgásának pontos előrejelzésére.

Már e két kudarc párhuzamossága is zavarba ejtő: mindkét esetben túlságosan elhamarkodott jóslatokat tettünk. A valóságban a dollárok mozgása sokkal lomhább, mint amit Einstein diffúziós elmélete előre jelez, de a weboldalakat is jóval lassabban keresik fel az emberek, mint ahogy Rutherford modellje sugallná. Vagyis mindkét esetben felsejlik egy láthatatlan kéz, amely fékezi az emberi folyamatokat. Az előrejelzések és számított adatok közti szakadék minimum kiábrándító. Kritikusabb megközelítéssel azonban kikerülhetetlen a kérdés; reménykedhetünk-e valaha abban, hogy az emberi viselkedést olyan pontossággal le tudjuk írni, mint az anyagi világot?

Manapság működik egy illinois-i székhelyű cég, amely szeretteink hamvait potom 24 999 dollárért másfél karátos gyémánttá alakítja. Bár nem vagyok egészen biztos benne, hogy a nagymamámat egy briliánsgyűrűn szeretném viszontlátni, a technika ezen újabb vívmányával szembesülve az embernek kalapot kell emelnie e vakmerő kereskedelmi fogás előtt. Szigorú értelemben itt nincs szó elemek átváltozásáról, miután a hamu és a gyémánt egyaránt szénből áll. De azért nem rossz ötlet. 1980-ban Rutherford nyomdokán haladva Glenn Seaborgnak sikerült a bizmut nevű elemből aranyat előállítania. Newton bizonyára büszke lett volna erre a diadalra, Seaborg azonban annyira energiaigényesnek találta az eljárást, hogy gazdasági értelemben aligha lett volna kifizetődő. Seaborg sikere azt azonban bebizonyította, hogy kvantitatív módszereket alkalmazni lehet olyan területeken is, amelyeket a tudomány régóta kétségesnek, vagy akár fantazmagóriának tekintett. Lehetséges, hogy finomabb módszerekkel egyszer hasonló metamorfózist élhetünk el az emberi viselkedés tekintetében is? Lehetséges, hogy egzakt előrejelzésekre alkalmas tudománnyá alakíthatjuk? Lehetséges, hogy meg tudjuk állítani a következő világjárványt a vírus terjedési útjának előrejelzésével, pontosan megjelölve, milyen utcákat kell elkerülnie annak, aki nem kívánja megkapni a fertőzést? Lehetséges, hogy az esti híradó többé nem a meg történt eseményekről számol be, hanem a meteorológushoz hasonlóan arról fog tájékoztatni, ami az emberi kapcsolatok terén az elkövetkező időben várható? Akármennyire alapvető kérdésekről van szó, továbbra is annyira kívül esnek a tudományos vállalkozások hatókörén, hogy a legtöbb tudós legszívesebben távol tartja magát tőlük. Még az sem teljesen világos, melyik tudományterület foglalkozzon velük. Fizika? Biológia? Közgazdaságtan? Számítógép-tudomány? Pszichológia? Valamelyik társadalomtudomány? Így aztán az emberi viselkedés előrejelzése jelenleg az üzleti tanácsadókra és tenyérjósokra marad. Amint a következő két fejezetben látni fogjuk, a jövendőmondóknak és prófétáknak a mégoly légből kapott jóslataikért sem kell jótállniuk, még ha azok királyságok, keresztes háborúk, újabban pedig cégbirodalmak, sőt egész gazdaságok sorsát döntik is el.

Napjaink digitális eszközei a világot hatalmas kutatólaboratóriummá változtatták. A használatuk során hagyott elektronikus nyomok – a hangüzenetektől a netes rákeresésig – olyan gazdag adatbázis összeállítását tették lehetővé, amilyet korábban elképzelni se tudtunk volna. Követhetővé vált a mozgásunk, a döntéseink, az egész életünk. Ezeknek a nyomoknak az elemzése fontos felfedezéshez vezetett: a véletlen korántsem uralja oly mértéjben az életünket, mint ahogy eddig gondoltuk. E – mailjeinket megőrzik a szolgáltatók naplófáljai, telefonbeszélgetéseink pontos időponttal ellátott adatai ott nyugszanak a telefontársaságunk hatalmas merevlemezein. Hogy hol, mikor mit vásároltunk, milyen az ízlésünk és a fizetőképességünk, kategóriákba rendezve megtalálható a hitelkártya – kibocsátóknál. Weboldalaink, MySpace és Facebook profiljaink, blogjaink tartalmát számos szolgáltató tárolja és listázza. Pillanatnyi tartózkodási helyünk elérhető a mobiltársaságunknál. Arcunkat és öltözködésünket a bevásárlóközpontoktól az utcasarokig számtalan helyre felszerelt biztonsági kamerák rögzítik. Ha gyakran nem is akarunk rá gondolni, az az igazság, hogy ezekből a gomba módra szaporodó adatbázisokból a legapróbb részletekig rekonstruálható az egész életünk.

Forrás: Barabási Albert László/Villanások