Bár jócskán elmúlt már a farsang, de a valóságban mi gyarló emberek szeretünk különféle álarcokat viselni farsang előtt és farsang után is, mivel vélt, vagy valós érdekeink is azt kívánják meg, hogy ne adjuk ki önmagunkat. A latin persona – álarc – kifejezés angolszász szaknyelv szerinti jelentése az egyéni tudattalan reakciók összessége, szerepjátékok általános meghatározásának egyik módja. 

A személyiség e tudattalan belső tartománya az anima, az örök ismeretlen, melyet pontosan nem ismerhet senki, sőt önmagunk is csak sejtjük mélységeit – saját mélységeinket – objektíven ezért csak egy külső szakértő képes megítélni cselekvési tendenciáinkon keresztül.

Olykor a kíváncsiság vezet minket saját mélységeink megismeréséhez, előfordul, hogy összefüggések keresése sarkall a kutakodásra, de megtörténik az is, hogy utolsó szalmaszálként megmozgatunk mindent egy homályos, kellemetlen érzés okának kiderítésére.

.Ez utóbbit élhette át az a férfi, akinek néhány éve elemeztem a kézírását, s aki sajnos rövid idő múlva távozott közülünk. Kézírása szinte lebegett, alig érintette a papírt, ami egyrészt lehet erősen feminin vonás, de utalhat motiváltság hiányára, életerő gyengülésre. Mivel jelen esetben nem beszélhetünk túlzott nőiességről– nem utalnak erre egyéb jellemzők – ezért a karakter legerősebb jellegzetessége a gyengülés, fáradás, kedvetlenség, életerő hiány. Önérzetes, kritikus egyénisége, látszólagos magabiztossága a külvilágnak szól: veszi az akadályokat. Valójában szemérmes, érzékeny, indignálódó, komplexusokkal küzdő ember, aki a passzív, nehézkes, körülményeskedő, akadékoskodó álarcban jelenik meg, mely lassanként belső lényévé vált. Szúrós, kritikus megnyilvánulásai, robbanékonysága, kompromisszumkészségének szinte teljes hiánya az önkontroll-nélküliségre enged következtetni. Előítéletes, szemellenzős, autokrata vonásokkal. Uralkodási vágya bár nem talál talajt, de ennek ellenére szűkebb-tágabb környezetének időnként megkeseríti az életét váratlan, és ok nélküli kirohanásaival. Mivel uralomvágyát, ezirányú ambícióit leplezi, ezért a külvilág -szűkebb környezete – különcnek, keserűnek, rigolyásnak látja. Valójában a közösséghez csak kényszeresen alkalmazkodik, egyénisége nem viseli el az alárendeltséget. Vágyai kudarcai miatt – nem tud kiemelkedi, nem realizálódnak elképzelései, uralmi vágyaihoz nincs táptalaj –  apátiába, deprimált közönybe süllyed. 

Ez a folytonos sikertelenség, az egyébként alapból meglévő egyéb betegségeivel karöltve életerejének gyengüléséhez, életösztönének feladásához vezetett.