Aludhattunk most már kettőt is a csütörtöki brit népszavazás eredményeire, elemzések százai értelmezik a meglepő végkifejletet. Amikor ezt a kis esszét írom – vasárnap reggel -, már éppen 2 millió 700 ezer aláírás gyűlt össze a népszavazás megismétlését követelő petíció támogatására. Tegyük fel, hogy sikeresen lenne ez a kezdeményezés. Tudnának-e a bennmaradás-pártiak bármiféle új érvekkel előállni?Mi lenne, ha újra elmondhatnák, hogy micsoda szemfényvesztés ez az egész, hiszen a szigetországba érkező bevándorlók többsége nem is az EU-ból jön, hanem – hagyományosan – az egykor volt Birodalom területeiről? Mi lenne, ha közgazdászok, miniszterek, szakértők tömege újra elmondhatná, hogy a kilépés nem teremt új munkahelyeket, hanem – a meglévő százezrekét hozza végveszélybe? Mi lenne, ha megint feketén/fehéren bemutatnák, hogy a kilépés következtében nemcsak hosszabb, de rövidebb távon is mérhető és jelentős gazdasági veszteségek adódnak? Mi lenne, ha alaposan elmagyaráznák, hogy a várható katasztrofális külpolitikai következményeknek végső soron Nagy Britannia is vesztese lenne? Nem folytatjuk ezt a sort, tudhatta mindezt az a több mint 17 milliónyi brit választó is, aki három nappal ezelőtt leszavazta a bennmaradást.Azt talán nem tudhatták, hogy az idősebbek majd szavazzák le a fiatalok jövőjét. Most mást sem hallok az összes angol nyelvű tévében, mint az emiatti csalódottságot. Azt talán a fiatalabb korosztályok sem tudták, hogy aktivitásuk nélkül bekövetkezhet még az is, amit ők -csütörtök előtt – még képtelenségnek tartottak. Azt talán a kilépést pártolók sem gondolták át, hogy az Egyesült Királyság szétesése korábban soha meg nem tapasztalt, kézzelfogható közelségbe került, mert Skócia és Észak-Írország egészen másféle Európát lát, mint amit e 17 milliónyi brit látni vélt.Fogalmam sincs, hogy az említett petíciónak lesz-e bármiféle foganatja? Azt viszont elképedve – s némi bizakodással – élem meg, hogy a népszavazás után nemhogy véget ért volna a kampány, hanem folytatódik és elemi erővel lángolt újra fel. Mintha mégis mindent újra el kellene mondani, mintha minden ezerszer hallott elemi összefüggést újra kéne vitatni, de most már a kitapinthatóan és egyértelműen negatív következmények tükrében. Olyan ez az egész jelenség, mint ahogyan a gyerekkoromban a macskákat a szobatisztaságra szoktatták. Barbár, brutális, de eredményes megoldás. Beleverik szegény orrát a saját piszkába, s akkor megtanulja, hogy hová nem szabad piszkítania. S ha felemelem a fejemet, szétnézek az Európa-térképen, meg a hazai atlaszon, akkor csupa-csupa olyan macskát látok kószálni, akik még e lecke előtti szokások rabjai. Tud-e a macska a szomszédja sorsából is tanulni? Avagy, kénytelen lesz mindegyik egyenként végigszenvedni e tortúrát?