Hogy mi az ásványvíz, az egy bonyolult kérdés. Amíg be nem léptünk az Unióba, lényegesen egyszerűbb volt: azt neveztük ásványvíznek, aminek viszonylag nagy — 1 g/l-nél több — volt az oldott anyagtartalma (a továbbiakban: sótartalma). Az az ásványvíz, amiben sok az ásványi anyag — logikus, nem?

Az Unió környezetvédelmi politikájában (az egyéb ágazatokra nincs rálátásom; remélem, máshol jobban mennek a dolgok) azonban nem a logika győz, hanem a nagy cégek érdekérvényesítő képessége. Így hát amióta beléptünk, nálunk is az az ásványvíz, ami természetes forrásból folyik ki vagy éppen kútból tör fel, és amit palackozás előtt nem kezelnek, összetételét nem változtatják meg.

Leszámítva persze a hosszadalmasan felsorolt, engedélyezett eljárásokat: vastalanítani, kénteleníteni, oxigénnel (sőt ózonnal), illetve széndioxiddal dúsítani például szabad — ezektől még az „ásványvíz” ásványvíz marad, és ezt bízvást rányomtathatjuk a palackjára. Akkor is, ha szinte egyáltalán nincs benne ásványi anyag: az „ásványvízség” lényege mostanság, hogy az az ásványvíz, amire azt rámondjuk.

Miért jó ásványvizet inni? Azokban az országokban, ahol a vezetékes víz nitrátos, arzénes vagy ilyen-olyan kórokozókkal fertőzött, ez a válasz egyszerű: azért, mert egészségesebb.

Magyarországon azonban a vezetékes víz mindenhol iható — az arzénes ivóvizek problémáját külön tárgyaltuk

Miért jó mégis? Magyarország földtani eredetű környezeti problémái lényegesen kevésbé adódnak abból, hogy bizonyos (toxikus) elemekből túl sok lenne. Sokkal inkább adódnak abból, hogy bizonyos (fontos) elemekből túl kevés van. Magyarország szelénhiányos, molibdénhiányos, mérsékelten jódhiányos, fluorhiányos, az ország középső részén a homoktalajok rézhiányosak és cinkhiányosak.

Az ezeken a földeken termett növényekből (az azokat legelő állatokból) mi is az optimálisnál kevesebbhez jutunk ezekből az elemekből (ebből a listából a molibdén nekünk nem fontos, csak a növényeknek az). A mikrotápelemhiány pótlásának optimális eszköze az ásványvíz — már ha abban tényleg vannak ásványi anyagok, és nem csak a címkéje téveszt meg minket.
Régóta tudjuk, hogy felszín alatti vizeink jellemzően kalcium-magnézium–hidrogénkarbonátos jellegűek. A szulfát anion, valamint főként a kiugróan nagy sótartalmú, úgynevezett gyógyvizekben a klorid, illetve a nátrium is jelentősen felszaporodhat.
Palackozott vizeink összetételének némely további jellemzőit az európai országok földtani szervezeteinek tavaly elkészült reprezentatív felméréséből ismerhetjük meg. A Magyarországról szóló fejezet itt érhető el.

36-féle víz elemzésének eredményeit összesíti. Főbb megállapításai (a felhasználók szempontjából, némileg egyszerűsítve):
1. Részben az eredeti összetételt jelentősen megváltoztató, „egységesítő” kezelések eredményeként a vizsgált vizek fő jellemzője a sótartalom: a legtöbb víz kémiai jellege hasonló, és az összes elemből egyszerre van bennük több vagy kevesebb.
2. Palackozott vizeinket sótartalmuk szerint négy csoportba oszthatjuk:
* (1) 15 000 mg/l fölött (gyógyvizek, 4 minta),
* (2) 4445 mg/l (a Parádi Csevice I., aminek egyedi jellegéről sorozatunk előző részében írtam),
* (3) 900–2000 mg/l („valódi” ásványvizek, 11 minta),
* (4) 390– 800 mg/l (híg vizek, 21 minta).
Nagyon hasonló kép rajzolódik ki a Magyar Ásványvíz Szövetség csak részben ugyanezen vizek sótartalmát feltüntető ábráján is:

2. ábra: hazai „ásványvizek” összes oldott anyagtartalma, mg/l

A gyógyvizek éppen gyógy-, azaz hashajtó hatásuk miatt köznapi fogyasztásra, ivóvíznek alkalmatlanok (és egyébként is túl drágák). A fennmaradó 32 vízből 21, azaz kétharmaduk sótartalma közelében sincs a régi magyar szabványban a „valódi” ásványvizekre előírtnak.
(3) Egyes ionok mennyisége megközelíti vagy akár el is éri az egészségügyi határértéket, és erre a gyártók nem mindig figyelmeztetnek. Így például öt vizsgált víz fluoridtartalma is eléri el a 1,5 mg/l-t, de csak két címkén figyelmeztetik erre a vásárlókat, pedig ez elvileg kötelező lenne. Nincs egészségügyi határérték a rendkívül mérgező, de nagyon nehezen elemezhető talliumra, van viszont az elemzett vizek között egy, amelynek talliumtartalma igazán kiugróan nagynak tűnik. Ahogy mondani szokás, „egy elemzés nem elemzés”, mindenestre az ügy némi utánjárást azért megérne.
Azt, hogy a híg vizek fogyasztásának van-e bármiféle haszna, akkor ítélhetjük meg, ha összehasonlítjuk ezek sótartalmát a csapvizekével. Megvizsgáltuk 19 magyar település csapvizeit, és azt találtuk, hogy azok összes sótartalma pontosan a híg palackozott vizek tartományában (377–876 mg/l) van. Ez értelemszerűen azt jelenti, hogy vannak a csapvizek többségénél jóval hígabb, palackozott, „úgynevezett ásványvizeink” is.
A híg vizek fogyasztása tehát semmiféle előnnyel nem jár: nincs bennük semmi olyasmi, ami a csapvizekben ne lenne meg. A szénsavas vizet kedvelők figyelmét pedig felhívnám a szódavízre, ami egy igazi hungarikum: Jedlik Ányos találta fel.

Fügedi Ubul

forrás:
1-2. ábra: Magyar Ásványvíz Szövetség:
http://www.asvanyvizek.hu/js/tinymce/plugins/filemanager/files/fejleckepek/27.jpg
http://www.asvanyvizek.hu/js/tinymce/plugins/filemanager/files/asvanyiny/Ossz_1000_1.jpg