A lány lassan a harmincas éveiben jár, és én magam azt feltételezem, alig várja, hogy szottyant, ráncos, csúnya legyen, hogy végre teljes életet élhessen.

-Nem tudok szeretni. És erre mély levegőt kell vennem, hogy sóhajthassak egyet, s még mielőtt könny csordulna végig arcomon, azt mondom, vállalom: nem tudok szeretni, nem megy. Megalkuvás, szerződés képtelen vagyok. Az írott és íratlan szabályok mély, megváltozhatatlan kötélként csavarják össze, szaggatják szét az énemet. Nem megy, nem lehet, hisz újra és újra össze kell kaparnom a lelkemet. Nem tudok úgy szeretni, ahogyan te, vagy bárki más. Nem tudom az érzéseimet ingekbe vasalni, sem pedig a szokásokkal vetekedve a hétköznapokat új alapokra fektetni. Gondolhatnám azt is ugyebár, hogy bekövez a múlt, minden letűnt esemény bevakol, amikor félve, rettegve egy újabb szétbomlástól, kapcsolatépítésbe kezdek, de nem gondolom. Már nagyon jól tudom. A vágy adott, és egyben kíméletlen is. A lemondás pedig mindig szükségszerű. Engedem. Hadd menjen. Tűnjön el végül, mint illat a nyakakról, s mint holmik a lakásból. Az egyedüllét nem tragédia, és még talán hálás is lehet néhány dologban. És valóban durva e kijelentés, hisz borzasztóan fáj, hogy egy elvárt minőségben szeretetképtelen vagyok. Olyan, mintha kiraboltak, megaláztak és végül megsemmisítettek volna, de mint valamiféle szürreális biorobot mégis életben maradtam. Erre mély levegőt kell vennem, hogy a sóhaj ez egyszer kielégítő lehessen: pumából nem lesz juhászkutya. Pumából sohasem lesz juhászkutya. Megszelídítve, beidomítva senki sem az, ami lehetne. Így hát kimondva, vagy elhallgatva – mindegy is, hogy erről ki mit gondol – megalkuvás, szerződés képtelen vagyok, s talán nem létezik olyan ember, aki ezt valaha is viszonozza. Viszlát fehér ruha, viszlát gyűrű, viszlát család, viszlát gyerek…Vannak emberek, akik nem erre születtek. Én köztük vagyok. És hogy miért mondom ezt? Azért, mert elfáradtam. Attól, hogy a legtöbben azt gondolják, hogy csak szerelembe, barátságba, családi kötelékbe, vagy munkaviszonyba tipizálható az emberi kapcsolat. Én egy ideje ismerek valami többet, valami erősebbet. És ez a rajongás, a csodálat! Ha idegenek rám néznek, az esetek 99%-ban egy potenciális társat látnak bennem. Ők természetesen férfiak, de van köztük nő is.  Ez esetek 99%-ban pedig úgy érzem, hogy én lennék a világon a legboldogabb, ha csak az embert látnák bennem, és akkor én is másképpen kezelném a hosszú, s nehéz évek során kialakult ön – és emberismereti problémáimat. Hisz valahol mindenki tudta, hogy az, amit potenciális társként látott bennem, nem juhászkutya. Az igaz „kímélet” egy puma számára voltaképpen az, ha puma maradhat. Felbecsülhetetlen érték ez a világban.

-Adhat a maradék 1%.okot a bizakodásra?

-Mindegy hová megyek, mindegy milyen munkát vállalok. Valamiféle prédaként tartanak számon. Az a nő vagyok az emberek számára, akit meg kell dugni, minden áron meg kell szerezni. A lehetőség, hogy a személyem és minden képességem érvényesüljön vajmi kevés ilyen körülmények között.

-Nem tudod ezt a javadra fordítani?

-Mégis hogyan? Feküdjek le boldog-boldogtalannal azért, hogy tisztességesen járjon el velem egy nem szerelmi viszonyban? Ez igencsak igazságtalan.

-Az is az a számukra, ha elérhetetlen vagy.

-Nekem kellene igazságot tennem? Nem lehetne egyszerűen csak annyi, hogy mindenki tudja hol a helye egy közös történetben?

-Az emberek ösztönein nem változtathatunk.

-Átkozott a szép nők élete, ezt az én esetemben biztosra veheted.

-Ha üres fejű lennél, s kirakatbaba ugyan mindegy lenne. Találnál egy társat, aki a sarokba ültetne, ugráltatna… Nem igényelnéd a szabadságodat..

-Ember vagyok. Vannak érzéseim, gondolataim, terveim, törekvéseim, s úgy tűnik semmit sem ér ebbe a testbe csomagolva.

Pae