Az Aral-tó medencéje a Tethys-óceán, illetve az abból lefűződött Paratethys-tenger maradványa. 68 900 km² területével egykor a világ negyedik legnagyobb beltengere volt (a legtöbb nyelven Aral-tengernek nevezték). Északkelet–délnyugati hossza 1960-ban 492, legnagyobb szélessége 290 kilométer volt, átlagos mélysége mindössze 16 m, a legmélyebb pontja 63 m. Két folyó táplálta: délről az Amu-darja, északkeletről a Szir-darja.

A beömlő víz (56 km³/év) és a tóra hulló csapadék (9 km³/év) együttesen pótolta a párolgási veszteséget (65 km³/év): http://hu.wikipedia.org/wiki/Aral-t%C3%B3

A két folyó mentén fekvő országok a Szovjetunióban kevéssé fejlett tagoknak számítottak: fejlesztésük alapvető ideológiai cél volt. A sivatagi-félsivatagi éghajlat (sok napsütéses óra) miatt ez a vidék tűnt a legalkalmasabbnak arra, hogy az önellátásra törekvő birodalomban gyapotot és rizst termesszenek, ám mindkét növény nagyon vízigényes.

A két legnagyobb termelő Üzbegisztán és Türkmenisztán; máig ezek a világ egy főre számítva legtöbb vizet fogyasztó országai. A szovjet korszakban öntözőcsatornák hatalmas rendszerét építették ki, ráadásul egyáltalán nem hatékonyan: becslések szerint a két folyóból kivezetett víz mintegy 60%-a elszivárgott, mielőtt elérte az ültetvényeket.

A kieső vízmennyiség pótlására dolgozták ki a világ eddigi legnagyobb természetátalakító tervét: az Ob mellékfolyóinak (Irtis, Tobol és további tíz kisebb folyó) az Északi-Jeges-tenger felé folyó vizét kívánták „megcsapolni“.

A kivett vizet csatornában délnyugat felé, az Aral-tóba vezették volna. Ez az ötlet nem volt újkeletű: már a cári Oroszországban foglalkoztak vele, akkor még a terméketlen közép-ázsiai puszták öntözésének gondolatával. Az elképzelést a műszaki-tudományos haladás tette megvalósíthatóvá: a csatornára többé-kevésbé merőleges hegygerincekben atom¬robbantásokkal kívántak kaput nyitni.

A ’80-as években már a konkrét előkészületeknél tartottak, ám ekkor lépett színre Szergej Zaligin, „Szibéria írója”, és hozta létre a Szovjetunió első civil mozgalmát a szibériai folyók „megmentése” érdekében.

Kezdeményezése mondhatnánk, természetes módon, pillanatok alatt a felpuhult diktatúra ellenzékének és kritikusainak gyűjtőhelyévé vált – hirdetett céljaitól jóformán függetlenül. Ennek eredményeként a „zöld” mozgalmárok a médiában valósággal elsöpörték a környezetvédő mérnököket, akik teljesen hiába bizonygatták, hogy Nyugat-Szibéria ökológiai rendszerei ennyi víz kivételét meg sem éreznék (a völgyekben valamelyest összehúzódna a mocsár; több lenne az erdő).

A tények, folyamatok nem érdekeltek senkit, legkevésbé a politikai vezetőket, akik számára az átmenet időszakában csak az volt fontos, hogy minél jobb sajtójuk legyen. Ezért aztán 1986. aug. 19-én Mihail Gorbacsov leállíttatta az elterelés előkészítését.
Márpedig a vízpótlásra egyre nagyobb szükség lett volna.

A tó 1985-ben

A tó 2004-ben (a vastag fekete vonal az 1850-es partvonalat jelöli)

Az Amu-Darja medre kiürült, a felszínen már nem éri el a tavat, aminek déli részét a csapadékon kívül már csak a (csökkenő) talajvíz táplálja. A tó 1960 óta víztömegének háromnegyedét veszítette el: évente átlagosan fél métert apad, mára három részre szakadt.

A tó kiszáradása 1960–2010 között

A partvonal 150 kilométerrel távolodott el az egykori kikötőktől, a sós pusztaságban árválkodnak az egykori halászhajók roncsai.

Elhagyott halászhajó a sós pusztaságban

Semmi értelme nem lett volna vízen tartani őket: ahogy az összehúzódó tó egyre sósabb lett (az ún. délnyugati tó sótartalma 10 g/l-ről 35 g/l fölé nőtt), úgy omlottak össze ökológiai rendszerei. A tömeges fajirtást csak úgy sikerült elkerülni, hogy a Szir-Darja vizével rendelkező kazah kormány egy gáttal elválasztotta az így megmentett északi résztől a két déli tavat (amelyek közül a délkeleti azóta jóformán ki is száradt).

A tótól keletre is jócskán károsodott az élővilág, mivel ott a csapadék fő forrása a tóból elpárolgó víz volt (az a bizonyos évi 56 km³). A környéken a várható átlagéletkor 64 évről 51-re csökkent. 

Türkmenisztán a következő tíz évben szeretné megduplázni a gyapottermelését, és ehhez növelnie kell az öntözött területet. Ráadásul az Észak-Afganisztán gazdaságának fejlesztésére kidolgozott tervek alapja is az, hogy évente újabb 10 köbkilométernyi vizet vegyenek ki az Amu-Darja felső szakaszáról.
Ezért a 2000-es évek elején felmelegítették a régi terveket, és ehhez az új érvet a globális felmelegedés adta: Szibéria folyóinak vízhozama ugyanis határozottan nőni látszik.

Jelenlegi kellemes éghajlatát Európa döntően a Golf-áramlásnak köszönheti, annak alapvető mozgatója pedig az, hogy az Északi-Jeges-tenger vize lényegesen sósabb a környező tengerekénél.

A megnövekvő hozamú szibériai folyók azonban „kiédesíthetik” a Jeges-tengert, és akkor leáll a Golf-áram, új jégkorszak jön. Eközben a jelenleg érvényes klímamodellek szerint az Ázsia középső részére hulló csapadék mennyisége jelentősen csökkenni fog.

E gondok mérséklésére az Ob és az Irtis összefolyásától mintegy 2500 km hosszú, 200 méter széles és 16 méter mély csatornát építenének dél felé, és ebből töltenék újra a Szir-Darja medrét az Aral-tó közelében. A csatorna tervezett kapacitása évi 27 köbkilométer. Ez mindössze 7 (!) százaléka az Ob hozamának, de másfélszeresére növelné az Aral-medencébe jutó víz mennyiségét. Amint a számokból látható, ha meg is építik legalább ezt a pótmegoldást, a tó mérete nem fogja elérni az 1960-as területét: ahhoz ennek a vízmennyiségnek a duplája kellene.

De ennek se adok túl sok esélyt: legalábbis a sajtó most is monolit egységbenkampányol a vízpótlás ellen. 

A zöldek újfent rátámadtak a környezetvédőkre.

Fügedi Ubul