Létezik az igazság? – Kérdezte egy régi rádiós kollégám, aki eladta a barátait egy szelet kenyérért cserébe. A stúdió szép volt, annak ellenére, hogy egy világvégének nevezett helyen hevert. Mindenki kitett magáért odabent. Sőt, ha pozícióharc volt, igazán megmutatkozott egyfajta emberfeletti bizonyítási vágy. Tüzet is nyitottak a mikrofon előtti helyért. Ez már csak így működik. Ez is zenész, az is zenész – mondtam. Én nem nagyon harcoltam. Amolyan csirkeneveldében tanultam. Ha jutott, jutott, ha nem, nem. Nem táncolt soha az emberség késhegyen.

Az igazság meg persze, létezik, ha már megfogalmazódik, így van ez talán mindennel. Most, a napokban viszont eljutottam egy amolyan kritikus pontig a társadalmunk működését tekintve. Tudják, hogy van ez, senki sem tévedhetetlen, és ha az ember hibát keres, másokban sitty-sutty felleli a lehetőségeket. És, hogy igaz lehet-e az ítélet másokkal szemben? Nem osztályrészem eldönteni ezt, csak ahogy mondani szoktam: figyelek. Leginkább arra, hogy mit örököl meg az ember. Mit visz tovább mentálisan egy gazdag családban, érzelmileg egy tehetetlenebb világban… Hiszen valami összerak minket. Bár még mindig azt gondolom, hogy nem jó, ha az álmainkat csak a környezetünk határozza meg.

Szóval a társas – és munkahelyi kapcsolatokat vizsgáltam. Végső soron nem vonhattam le messzemenő következtetéseket, sem itthon, sem máshol a világban. Az ember, ember. Van egy sajátos meghatározója. Azaz a mottóm változatlan: „küzdünk a küzdelemért, a egyéniségünkkel fűszerezve azt.” Ki gyengébben, ki vadabban teszi ezt. Az összefogó erők pedig lemerültek. A család, a vallás, a baráti és egyéb közös érdekeltségű kis közösségek.

Van az ember, aki megismételhetetlen, öntörvényes. Még akkor is, ha a szabályok, rendeletek egyoldalúak. Mindig találunk kiskapukat. Egy magam fajta ember, akit egy darabig házi ételeken neveltek, megtanulta, mi a rend. Pontosabban nem felejtettem el hinni egyfajta általános igazságban. Talán pont ezért kezelem nehezen az erkölcsi problémákat. Pedig tele van az életünk ilyen „túlélési” kihívásokkal. Nem csak a hálószobánkban, vagy a munkahelyünkön, hanem az utcán, a hivatalokban… Így vannak ezzel felfedezéssel sokan.

Olyannyira, ha átmegy valaki az átjárón, mit hall? Igazságtalan ítéletekről, ügyészekről, meg bírókról beszélnek. A sarkon már a kormány kizsákmányolásairól számolnak be. Egy kissé távolabb, egy étteremben üzleti manővereket terítenek asztalra. S lelket nem ismerve ugyanígy kerül terítékre a magánéleti szféra, politikai puccstól részegedve keverik az érzéseket érdekekkel, megalkuvással. Ha húsz kört teszek is sem értem, s ez biztos a csirkenevelde hibája.

Túl jók voltak nagyanyáim, túl tisztességesek nagyapáim. Igen. És igaza van annak, aki azt mondja, hogy: „a gyengébbek eltapostatnak.” Ha azt mondom, hogy lelki válság szülte gazdasági összeomlás van, csak röhögnek, mint a báránybőrbe bújt farkasok, és sokan pont ettől az elhatárolódástól meg farkasbőrbe bújt bárányok. Azok a fajták, akik lágyan bégetnek, s inkább belehalnak, mintsem irányítsa őket juhászok botja, de ha ellehetetleníteni igyekeznek őket, tépnek, szaggatnak.

Őszintén szólva, amiben úton-útfélen kételkedik az ember, és értetlenkedik felette, előbb-utóbb elkopik, múlttá lesz. Pedig az általános igazságért kár lenne. Egyre nehezebbnek tűnik a felidézése társadalmunkban.

Pae