Van egy feledhetetlen történetem. Illetve sok van, de most kiemelnék egyet. Egy nap – még gyerek voltam – valaki krumplipürét készített. Nagyon szeretettem ezt az ételt, világ életemben. Azt kérte, várjam meg, míg eszik, s aztán én is ehetek. Türelmesen vártam. Miután jól lakott, azt mondta, most már ehetek, de úgy tegyem, hogy az édesanyjának is jusson belőle.

A fazék aljára néztem. Már csak egy maréknyi volt benne. Felálltam szótlan, s dolgomra mentem. Ahová benyitottam, azt kérdezték, éhes vagyok-e. Azt mondtam nem, és valóban el is szállt e kérdésig éhségem, de asztalhoz ültettek. Kihoztak elém egy hatalmas tányér krumplipürét, libamájjal, savanyúsággal. Még süteménnyel is megkínáltak! Néztem meredten, azt sem tudtam, sírjak-e, vagy nevessek.

Ekkor értettem meg. Van dolgom az életben, s mi több, van egy saját istenem. Ez az isten olyankor is eligazított, mikor szomorúan olyan járműre szálltam, melyről azt sem tudtam merre megy, mi a végállomása. De végül szerető emberek vártak.

Szóval a sok-sok tanulságos történetből mára is az a következtetésem: egy mérhetetlen erő odabent mindig megoldást talál a problémákra.

Sosem ültem templomokban, sosem könyörögtem, sóvárogtam, se embernek, se isteneknek, de megköszönni, azt mindkettőnek megtanultam. Kaptam egy életet, ami nem akármilyen. Tele van csodákkal. Nem gondolom, hogy az ember tévedhetetlen, nem is ismerek egyet sem, aki nem követett el hibákat. Én csak egyet gondolok: ha ártanak, nem hiszem, hogy nekünk is ártanunk kellene, hisz az idő nagyon kevés feledhetetlen történetté tenni az életet.

És ha odafent úgy ítélik, vége van valaminek, meg kell békélni vele. Az sem kizárt, hogy mindenki csak a sorsát tölti be, és még csak illúzióból sem alakíthatja azt tollvonással. A fene se tudja ezt. Nem vagyunk istenek, hogy mindennek pontot tehessünk a végére.

A krumpli főző lány édesanyja azt mondta: „a halál kicsikém, na az, érdemre megy.” Nem hittem neki, hisz ő sem tudta mi jön utána. Mikor a sírjára néztem, örültem, hogy azt a maréknyi kis krumplipürét rá hagyhattam.

Ha biztosra vehetném, hogy újra ilyen életem lehetne, mennék kézzel-lábbal, de minek is erőlködnék, ha itt állok benne? Nem lehetünk elégedetlenek. S míg ez az anyuka a tévedhetetlenségen ábrándozott, nem élhetett teljes életet. Pedig a dolgok csak jöttek-mentek, ahogyan teszik ezt ma is. Szüntelen. Elfogadjuk, elengedjük, megértjük őket. Így van ez rendben.

Pae