“A szemüveged leveszem és rátaposok” középszere próbálta az utóbbi napokban karcolgatni a világhírű Fesztiválzenekart valami mélyen primitív és tahó támogatási megvonással – de ez nem fog menni. Nem azért, mert Fischer egyetlen hívó szavára zsúfolásig megtelt a tér, hanem mert ennyit számít a zene, a kultúra. Ahogy megszólalt a klarinét Mozart darabjában, azonnal semmivé vált minden tarlósi fenyegetés, hogy ha “hiszti” van, azt a pénzt is elveszi, ami még megmaradt.Ahogy Fischer mosolygott, ahogy a zenekar tagjainak derűje áradt, ahogy az a sok-sok embert tapsolt, “zenélt”, abban a pillanatban eldőlt ez a méltatlan meccs. A főpolgármester, akinek alázattal és büszkeséggel kellene viselnie a sarzsit, hogy milyen művészeknek adhatja oda amúgy a mi pénzünket, esélytelen ebben az általa kreált ütközetben. Fischer Iván ráadásul politikusokat megszégyenítő rutinnal szólította meg a budapestieket – nyugdíjasokat, egészségügyieket, pedagógusokat, kisebbségeket, általában a polgárokat. Mintha átvette volna Tarlós felelősségét.Mindezt fölénnyel, kedvességgel, mint aki birtokol valamit, amit megtámadója sohasem fog. Ez az alig háromnegyed órás koncert megmutatta, hogy nincs minden elveszve: csak hinni kell önmagunkban és újra szabaddá tehetjük a hazánkat.