E számos aggodalom közül ehelyütt csak egyetlen vonatkozás felvázolásával beérném. Ez pedig az olimpiai szereplések aranyérem-központú szemléletének tarthatatlanságáról szólna.Előzetes félreértések tisztázásáért annyit megemlítenék, hogy kisgyerekkoromtól kezdve – az 1960-as római játékoktól fogva – én is minden egyes olimpiát végigszurkoltam, s úgy tizenkét éves koromtól már tévedés nélkül tudtam az összes olimpiai bajnokunk nevét, eredményét, Hajós Alfrédtól Posta Sándoron és Gyarmati Olgától Varga Károlyon át, egészen mostanáig. Igaz, nagyjából tisztában voltam a többi, meghatározó jelentőségű nemzet hasonlóképpen kiemelkedő sportolóinak teljesítményével is. Éppen emiatt van némi fogalmam arról is, hogy az elmúlt kb. harminc év során alapvetően változtak meg a tömegsportokon, valamint az exkluzív élsportokon belüli erőviszonyok, lehetőségek és így az eredmények mérhetőségének a kritériumai. Nem a mi előnyünkre.Kezdődött mindez azzal, hogy az ötvenes/ hatvanas években felszabadult országok, a harmadik világ sportolói a hetvenes évektől folyamatosan megjelenve, igen hamar erős konkurenciájává váltak az addigi szűkebb körű, elitországok versenyzőinek. Folytatódott azzal, hogy a nyolcvanas évek végétől egyre több pénz, elképzelhetetlenül nagy pénz kezdett beáramlani az alap-sportágak hátterébe, s mi ezzel értelemszerűen nem tarthattunk lépést. A kilencvenes években a Szovjetunió és Jugoszlávia felbomlásával, pedig éppenséggel azokban a sportágakban teremtődött mintegy tizenöt-húsz országnyi “új” versenytársunk, amelyekben a mi korábbi sikersportágaink voltak, s eladdig legfeljebb hat-nyolc ország sportolóival kellett e nemzetközi megméretettében megküzdenünk. (Kajak-kenu, vízilabda, birkózás, vívás, atlétika, stb.)Végül, a legutolsó másfél évtizedben megjelent Kína, s a nyomában Dél-Afrikától Dél- Koreáig, Brazíliától Ausztráliáig, Kanadáig néhány olyan – egyéb téren is erősen nekilendülő – ország, amelyek minden elképzelhető sportágban képesek a legjobbat nyújtani. (Erre korábban legfeljebb csak az amerikaiak, a szovjetek és a németek voltak képesek.)További, amúgy igen fontos részletekbe nem belebonyolódva, csak azt szeretném ehelyütt röviden összefoglalni, hogy:Ma már az összes – számunkra fontos – sportágban döntőbe jutni, nyolc közé kerülni sokkal nagyobb erőfeszítést, felkészülést, tehetséget, anyagi és tudományos hátteret megmozgató szervezettséget igényel, mint akár harminc évvel ezelőtt is olimpiát nyerni.Ma már az Európa-bajnoki cím, eredmény korántsem jelent automatikus olimpiai esélyességet, mert a mi európai bajnokaink is leginkább az olimpiákon szembesülhetnek az ázsiai, amerikai, afrikai bajnokságok győzteseinek erejével. S akár tetszik ez nekünk, akár nem, még a kajak-kenuban is az európai fölény jó néhány számban legfeljebb tisztes döntőbeli részvételre jogosít csupán.Mindezekre tekintettel az lenne a legtisztességesebb hozzáállás, ha az általunk aranyesélyesnek tartott-gondolt- sportolóktól is megtanulnánk elfogadni a hatodik, hetedik stb. helyezések kiemelkedőnek tartását. Azt, hogy a jó helyezések is rendkívüli nemzetközi elismertséget jelentenek. Következésképpen, le kellene szokni arról is, hogy a “mi favoritjaink” ezüstérmét, ötödik helyezést nemzeti kudarcként tálaljuk. Tudomásul kellene venni, hogy a még a számunkra kitüntetetten fontos számokban is akad még tucatnyi “biztos esélyes”, s a végső sikert a legtöbbször az adott pillanatokban meghatározó, legtöbbször századrangú tényezők fogják eldönteni. Kinek így, kinek úgy.A mostani média-beharangozók alapján sajnos azt látom, hogy az előbb felsorolt tényezőknek messze nem jut akkora súly, mint a vágyálmoktól fűtött, “kis ország, de majd megmutatja”- típusú, patrióta túlfűtöttségű közvetítési szempontoknak. Ami azért is kár, mert így elveszíthetjük az újkori olimpiák legfontosabb üzenetét: azt, hogy legalább négyévente páratlan és két hétig is kitartó lehetőségeket kapunk a mai világ végtelen tarkaságának, sokszínűségének semmihez nem hasonlíthatóan intenzív megéléséhez. Amibe persze, bőven elférhetne még a magunk sikereinek kitüntetett megünneplése és öröme is. Merthogy, nem érdemes és nem is értelmes e két szempontot egymással szembeállítani.