– Tudniillik 27 százalék jár, leeszem róla a fennmaradó kettőt – magyarázza, tunkol a mustárból, a maradékot gáláns mozdulattal visszateszi elém. – Jó étvágyat! – mondja joviálisan, mintegy érzékeltetve, hogy tőle kapom a virslimet. – Apa, rossz ízű a virsli – nyafog a kisebbik gyerek. Pedig nincs igaza. A virslinek egyáltalán nincs semmi íze. Állaga van, pirosas műbélbe passzírozott testisége van; íze, szelleme semmi. – Nézd, az Állam bácsinak is ízlik – mutatok állandó kosztosunkra, de a gyereket nem győzöm meg. – Vacak, nem kell. – Jó, akkor nem eszed meg – zárnám le a témát, de az Állam közbeszól. – Eléggé neveletlen a gyerek. Egy pofon segítene. Erősnek kell lennie a napi tornaórára, oda kell tudni figyelnie az erkölcstan órán. Ezért adjuk neki a tápláló virslit. Nincs benne hús, nem rákkeltő, vagy ilyesmi. Majd a húst mi megesszük. Mert nekünk semmiféle áldozat nem drága, ha rólatok van szó. – A virslit mi adjuk az anyjával – mutatok rá a szembeszökő tényre. – Te, már ne is haragudj, lófaszt sem adsz. Sőt, arról papolsz, hogy az éhes gyerekek sanda politikai felforgatók! – de az Állam csak elnézően bólogat és mosolyog. “Hát persze”, mondja a mosolya, “hát persze, mondjad csak”. – Nem azért, de asztali áldást sem mondtatok vacsora előtt – korhol. – Természetesen nem kötelező – teszi hozzá, elgondolkodik, és valamit pötyög az iPadjén. – Még. Befejezzük a vacsorát. Az Állam apró dobozokba csomagolja, amit nem bírt megenni. Sok helyen vacsorál. Aztán a tévéhez lép, bekapcsolja, leül a fotelbe. – Nem ezt akarjuk nézni – mondom. – Ugyan! – legyint. – Én leszek a tévémben. – Mindig te vagy a tévédben. – Bizony. És mindig tudok újat mondani magamnak. Most például egy érdekes filmben fogok szerepelni. Idegenek törnek az életemre. De megvédjük engem. Együtt az emberekkel. Remélem, válaszoltál a levelemre? – Nem. Ki se bontottam. – Persze, az sem kötelező – húzza fel a szemöldökét, és ismét feljegyez valamit. – Most menjetek kopulálni! – Mi van?! – meredünk rá döbbenten. – Jaj, ne akarjátok már, hogy kimondjam! Mégis, én az Állam vagyok, nem beszélhetek olyan csúnyán, mint te. Megjegyeztem ám az az előbbi lófaszozásodat. Na, eriggyetek, szaporodjatok! Túl kevés a gyereketek. És azok is rosszul vannak nevelve. – Már ne is haragudj… – kezdeném, de letorkol. – Nem haragszom. Csak törődöm veletek. Ha eléggé termékenyek lesztek, kaptok valami szép ajándékot. Egy nemzetiszínű focilabdát. De most mennem kell – cihelődik. Ezt-azt még zsebre rak, visszanéz a konyhába. – Te, az asszony még nem mosogatott el. Én a helyedben kissé megnógatnám. Majd addig máshová nézek, ne is zavartasd magad. Kár, hogy nem komondorod van… egy ilyen semmi kis kutyán átesni… – néz fitymálóan Bogárra. Bogár rámorog, az Állam visszahőköl. – Te, ez ugye nem farkas? Küldjek szakembert?Úgy állok, hogy eltakarjam előle a kutyát. Valami nyilván látszik az arcomon, mert az Állam megadóan széttárja a kezét. – Jól van, jól van. Csak, gondoltam, a te érdekedben. Van egy cigid? Kényszeredetten odanyújtom a teli dobozt. Kivesz tizenhét szálat. Egyre rágyújt, egyet-egyet a két füle mögé biggyeszt, a többit akkurátusan fémdobozba rakja, elteszi. – Sokat szívsz – mondja szemrehányóan. – Ha beteg leszel, akkor meg siránkozni fogsz, hogy nincs kórterem, meg hosszúak a várólisták. Mintha az lenne a dolgom, hogy ilyesmire költsek. Nektek az isten pénze sem lenne elég. Na, viszlát, reggelire jövök – lép ki az ajtón. A küszöbről még visszafordul, mint egy köpcös Columbo hadnagy. – És figyelj, most, hogy már nem hallja a gyerek: tulajdonképpen igaza van. Szar ez a virsli. Légyszíves, holnapra vegyél valami jobbat. Néha rám is tekintettel lehetnél!”Az írás Konok Péter történész, politikatörténeti kutató Facebook-oldalán jelent meg.