…mintha minden kiáltás, edzői sípszó, csobbanás egyszerre verődne vissza és halna el, ahogy fülünkben némi vízzel, röhejes úszósapkáinkban csak tempózunk, faltól-falig, forduló, és tempózunk megint. Fojtó lélegezni itt, mert van még levegő, ami életben tart, de beledúsultak a mindenféle gőzök és gázok és nedvek, dolgozik a tüdő, a légcsőben mintha valami dugulás lenne, erőltetett kilégzés és erőltetett belégzés, tempó, kar, láb, mintha valami fáradt rémálom sűrűsödő olajában úsznánk, és nem látjuk a szörnyeket a sötét lé mélyén, a medencetér benyílóiban, a lelátókon, de tudjuk, hogy ott vannak, néha kivillan egy-egy fog, villogó, vörös tekintet, egy karmos mancs, szinte érezzük felizgult éhségüket. Arról beszélgettünk, hogy mi nem ide váltottunk örökbérletet, nyilván tévedés van a dologban, hiszen egykor itt lehetett még lélegezni, felháborodni, hogy amikor kiszabadultunk abból a régi, csorba, belakottan rémes uszodából, akkor azt hittük, most majd napsütötte tavakban úszunk, zabolátlan folyókban, és mindez csak rajtunk múlik, hiszen úszni valójában öröm, megúszni meg csak küzdelem. Negyedszázada, mikor láttuk, hogy azonnal visszajönnek a gumipapucsos úszómesterek, a sípos, rikácsoló edzők, megannyi régi ‘bá és új szaki, fehér póló (valamiért mindig fehér póló), nyakukban frottírtörülköző, fontoskodnak és ordibálnak, mintha el sem mentek volna (mert hát el sem mentek), még tudtunk tiltakozni, volt hozzá szuflánk, azt hittük, kirugdoshatjuk a sötét sarkokból az odafészkelt ódon rémeket, kicserélhetjük a vizet, kiszellőztetjük az egész dohos kócerájt. Tévedtünk. Eltömődtek a szűrők végleg, amíg mi itt lubickoltunk saját tévhiteinkben, a közmedencékben, a telepisált kemikáliákban, ha csípte a szemünket, hát vettünk úszószemüveget, az bepárásodott, és mi örültünk, hogy így már nem látunk tovább a következő tempónál, a sávokat elválasztó bójás műanyagkötélnél. Keressük a kijáratot, mielőtt még jönnek a többiek, nem akarunk maradni, kint, az uszoda előtt talán süt a nap, enyhe szél fúj, de az ajtókat bezárták, a koszos ablakokon rács, bennrekedtünk, tempózunk, nézd csak, itt is, ott is elmerül valaki, szegény, szegény, csak én ne süllyedjek el, meg az Ildi, a gyerekek, meg akiket szeretek, tempózunk, nincs mit tenni, hát nem bonthatjuk le tégláról téglára ezt a kurva uszodát, hiszen csak nemrég renováltuk, olyan mint újkorában…!Talán pont erről van szó.Az eredeti írás itt olvasható.