Ki ne ismerné Peterdi Pál örökbecsű szlogenjét, amely szerint a láb mindig kéznél van? S persze mindannyian hallottuk már azt a népi bölcsességet is, hogy szégyen a futás, de hasznos.

Emberöltőnyi idővel ezelőtt még furcsán néztek az emberek a flaszteren vagy a parkokban futó társaikra. Napjainkban azonban már megszokott látvány a hobbifutó, jóllehet honfitársaink döntő többségének a rendszeres mozgás még mindig ismeretlen fogalom. Szervizbe visszük az autónkat, rendben tartjuk az otthonunkat, ám kevésbé törődünk a testünkkel.

Változtatni ezen nagyon nehéz, de higgyék el, megéri. A futáshoz, jó, fogalmazzunk szerényebben, a kocogáshoz nem kell különleges tehetség, az bármilyen szinten élvezhető. Aki kihagyja az ordító gólhelyzetet, a kosárlabdapályán a ziccert, a szerváját a hálóba üti, azt a többiek – jobb esetben csak – kinevetik. Aki viszont fut, akár gyorsan, akár lassan, bármiféle színvonalon teszi is ezt, örömét fogja lelni a mozgásban.

                                                                                                      Családi futás

Bárhol és bármikor lehet futni ‒ társakkal vagy egyedül. Nem kell hozzá uszoda, pályabérlet, drága felszerelés, csupán akarat. Igaz, ezt nem lehet sportboltban beszerezni, ennek belülről kell fakadnia.

„Erre nekem nincs időm!” ‒ szól a leggyakoribb kifogás. Pedig heti háromszor 40-50 perc futás már csodákat tesz. A hét 168 órájából ez mindössze legfeljebb három. Aki akarja, megtalálja rá az időt!

Szerencsére évente sok tízezer honfitársunk éli át azt a közösségi élményt, amit egy futóverseny ad. Felkészülés a kiválasztott távra, a közös rajt magasztossága, a célba érkezés ‒ megannyi örömforrás. Ezért is népszerűek ezek a versenyek, amelyeken együtt indul a hatéves kisgyerek és a nyolcvanéves nagyapja, az országos bajnok és kezdő kocogó, a cingár és a kövér.

Nem véletlen a jótékony célú közösségi futások növekvő népszerűsége sem. Ilyenkor sok szív dobban egyszerre, szó szerint és átvitt értelemben is egyszerre mozdulunk egy számunkra fontos ügyért.

A pszichológusok szerint futás közben megnő az önbecsülésünk („ura vagyok önmagamnak!”), felszabadult állapotba kerülünk („enyém a világ!”), saját magunkra figyelünk („túljutottam a holtponton!”), a legbelsőbb gondolataink felé fordulunk („nahát, megoldottam egy problémát!”).

Egy szó mint száz, még simogat az őszi napfény, még zöldel a nyárfa az ablak előtt, uccu hát, irány kifelé, a szabadba! Szánjuk rá magunkat egy órácska kocogásra, de lehetőleg még ma, nehogy kifussunk az időből.

Walter Béla