Két éves, a gyerekeknél is ilyen tájt szokott beköszönteni. Próbára teszi a türelmet, az biztos. Ilyenkor a gyerek nem hallgat a jó szóra, dühbe gurul, ha nem az ő akarata érvényesül. Pedig sokszor butaságokat akar, de hiába figyelmeztetik, csak azért is folytatja. Ha ellenkeznek vele, bevadul, dühöng, rombol. A nevelési útmutatók szerint “folyamatosan teszteli a határokat, mind a sajátjait, mind azokét, akik vele élnek.”Szó szerint így van a mi kormányunkkal is. Annál rosszabb lett, hogy egy darabig kénytelen volt visszafogni magát a kis pukkancs. Megijedt, amikor megzavarták a játékát, és inkább kihátrált a homokozóból: visszavonta a vasárnapi boltzárat.A tapasztaltabb családtagok sejtették, kitörnek majd a visszafojtott indulatok a kis méregzsákból. Előbb-utóbb jön majd a szokásos hiszti. Azzal kezdődött, hogy amikor rászóltunk: ne játsszon tovább a kisvonatával, itt a hajcsi ideje, toporzékolva juszt is meghosszabbította a pályát. De ez mind semmi volt ahhoz képest, amikor mindenáron iskolást akart játszani, pedig mit tudja ó a kis buta fejével, mi az az iskola. Amikor nem akart mindenki az ő szabályai szerint játszani, megmakacsolta magát, és kiabálni kezdett, hogy a játszótéren minden az övé.Tényleg kibírhatatlan ez az örökös cirkuszolás, hiába ő a család központja, lassan mindnyájunknak tropára mennek az idegei. A legkínosabb az, hogy nemcsak itthon ilyen. Mások is látják, mit művel, mi meg szégyenkezhetünk miatta. A szakkönyvek azt mondják, “fontos, hogy hiszti közben ne hagyjuk magára a dackorszakban lévő gyereket”, pedig az embernek kedve volna jó messzire menni. Azt javasolják, erőszakot ne alkalmazzunk, de “ne hagyjuk, hogy minden az ő szabályai szerint történjen”.Hát, jó. Így tényleg nem maradhat. Már megint a kisvonatát nyúzza, feldúlja az egész lakást, és fülsiketítően kiabálja a “Megy a gőzös”-t. “Elől ül a masiniszta, ki a gőzöst, ki a gőzöst igazítja.” Csak sajnos a masiniszta dackorszakban van.