Teljesen függetlenül a napokon át tanulmányozható történelmi események mikéntjétől, a mentalitásunk olyan, mint Tartuffe képzelt betegéjé. Fájdalmat érzünk olyasmi iránt, amiről olvastunk, hallottunk, tanultunk, és azt gondoljuk, hogy a herderi jóslat, miszerint “a magyarok, mint az ország lakosainak legcsekélyebb része, most szlávok, németek, románok és más népek közé vannak beékelve, s századok múltán talán nyelvüket is alig lehet felfedezni,” közeleg vagy már be is következett. A jó hír, hogy ez nincs így, sőt, e tekintetben nem is áll rosszul a szénánk, hiszen úgy tűnik, a hosszú ideig megtelepedett ilyen-olyan népek ellenére még mindig virul a nyelv, még mindig szuverén a haza. A rossz hír viszont, hogy hajlamosak vagyunk felvenni az áldozat szerepét akkor is, ha tehetnénk azért, hogy jobb legyen. Ugyanis attól, hogy a nemzetünk, a nyelvünk erős maradt, egy meglehetősen elszúrt és olykor nevetséges vagy éppen fájdalmas, de semmiképp nem boldog társadalmat építettünk, kezünkbe véve a hőn áhított szabadságot immáron több mint húsz éve.A sajnálatos országamputáció elődeink és más nemzetek lakosainak elődei által eldöntött történések folyománya. A revíziós törekvések egészen addig voltak aktuálisak, amíg aktuálisak voltak. Most már nem azok. Könnycseppeket morzsolni Erdély hegyei között vagy éppen az egykori tengerpartunkon olyan, mint szerelmi bánatosnak lenni egy ember miatt, akit csak az ablakból figyeltünk eddig, de soha nem mertünk megszólítani. Más a platform, hiszen mi a szobából nézünk kifelé, ő pedig az utcán sétál. Trianon a múltban történt, érezzük a súlyát, mert tudunk róla, átéljük, viszont emiatt nem szükségszerű tévesen definiálni a magyarságunkat, csak mert úgy érezzük, többet érdemlünk. A fejünkben egy óriási területen fekvő, erős gazdasággal bíró Magyarország szerepel, hiszen az történelmünk része volt. Most látjuk, hogy az életünk – kár szépíteni – elég szar ahhoz, hogy visszasírjunk valamit, ami soha nem volt a miénk, (hiszen még nem is éltünk akkor), ahelyett, hogy megpróbáljunk a jövőt szemlélve hasonlót, vagy urambocsá’ jobbat alkotni.Noha nem területek tekintetében, hiszen számos példát tudunk arra, hogy egy földrajzilag kis ország is képes olyan nemzetközi, vagy ha úgy tetszik, globális befolyásra szert tenni, amire még csak álmunkban sem gondolnánk. Hozzátartozik az is, hogy ha elfogadva csonkaságunkat, a magyarságunk újragondolásával leszünk igazán, érdemesen revizionisták. Keseregni egy “hiszek Magyarország feltámadásában” pólót viselve az önsanyargatásunk és a saját problémáink áthárítása valami tőlünk kívülálló tényezőre. Egyszerűbb, könnyebb ráfogni másra a saját nyomorunk okát.Nem egy sírkertben járkálunk ezen a földön, ebben a hazában, gyászolva egy régvolt Magyarországot, hanem egy termőföldön, amit nekünk kéne felszántani, hogy elhozzuk a bőséget. Akkor majd európai tényezők lehetünk, de addig is köpködni a saját fogyatékosságunk miatt csak szimplán szánalmas és semmire vezető. Nem, nem, soha nem fog feltámadni Magyarország. Nekünk kell végre feltámadnunk!