A kötelező otthonlét olyan kötelékké lett, amely eddig is jelen volt, de nem ebben a minőségében. Ami az első napokban öröm volt, az mára már megváltozhatott.

Arra ösztönöznek, hogy tartsuk be a napirendet, sőt, a megváltozott életünkhöz mérve új rendszerrel építsük fel az otthoni életünket, mert a munkának és a tanulásnak akkor is mennie kell tovább, ha azt otthonról végezzük. Arról is sokat hallhatunk, hogy foglaljuk el magunkat.

Miért lenne az rossz, ha nem csinálunk semmit sem? Ez csak akkor jó, ha a „semmi” nem a közösségi oldalak aktív jelenlétünket jelenti. A semmi ugyanis lehet építő jellegű. A látszólag semmit sem csinálás nem biztos, hogy az unatkozás jele. A nagy gondolatok, ötletek is megfogalmazódhatnak bennünk, ebben az időszakban. Hagyd, hogy gyermeked nyakában legyen a lába, hogy természetellenesen lelógjon a kanapéról.

Azt kell nyakon csípni, hogy ez a semmit csinálás időben véget érjen. Az unatkozás nem visz előre, se az egzisztenciánkban, sem pedig lelki épülésben, azonban azt is el kell fogadnunk, hogy ebben a helyzetben nem csinálhatunk mindent úgy, mint azelőtt. Az „azelőtt” normalitásába beletartozott, hogy bármikor a betérhettünk a nyitva tartó üzletekbe, nem kellett extra kiegészítőt viselni (maszk, kesztyű) és teljesen normális volt, hogy eljártunk iskolába, dolgozni.

Ha túl vagyunk a semmi csinálás állapotán, nyugodtan lehet tovább foglalkozni a távmunkával és távtanulással, az otthoni mozgással és a hobbijainkkal, ismerkedjünk minél több saját készítésű étellel, fedezzük fel online a világot.

Fotó: pixabay.com