“Komolyzene”, de nevetnek a zenészek, nevet a közönség. Főleg, amikor a gyerekek, a nyugdíjasok, a pedagógusok, a kórházban dolgozók, a származásuk, vallásuk vagy bármi ok miatt kisebbségben lévők számára külön-külön kiválasztott darabok után a főváros urainak is “elhúzzák a nótáját”. Magabiztos és vidám fricska. A Varázsfuvolából Sarastro énekli nekik, “Itt nem ismerik a bosszút.” Nem ám, csak épp a főpolgármester fenyegette meg a közismerten nem kurzusbarát karmestert: ha sokat “hisztizik”, “gyalázza” a hatalmasokat, a maradék támogatást is megvonják.Az utolsó szám közös zene. A mellettem állók csörgődobot hoztak magukkal, mások másféle hangszert, van, aki a gyerek xilofonját vagy a régi kamaszkori gitárt. Előre kérték, hozza, kinek mije van otthon. Akinek nincs, semmi baj: Fischer Iván ütős hangszerként használtatja a tenyerünket: Vezénylik, melyik közönségrész milyen ritmusú tapssal mikor kapcsolódjon a közös produkcióba. Istenem, mi mindennek kellett vagy lehetett már tapsolni ebben az országban, Beethoven komponálta közös tapsot még nem hallottam.Fischer Iván különben egy interjújában már idézett a Mozart-operából. Azt a részt, amikor Tamino a varázsfuvolával a vadállatokat is megszelídíti. Hja, könnyű volt neki. A kormány sajtója nem adja meg ilyen egyszerűen magát. A koncert után kórusban Soros-bérencezik Fischert, harapdálják a bokáját. A Magyar Idők szerint “teljességgel alkalmatlanná vált a Budapesti Fesztivál Zenekar vezetésére”, de szerencsére “él ebben az országban két, két és fél millió ember, aki az összes támogatást megvonná most tőle.” Igaz is, volna annak jobb helye. Kiszámoltam: az MNB alapítványai által négyzetméterenként 280.000 Ft-ért vásárolt szőnyegből még 214 négyzetméternyit lehetne venni abból a 60 millióból, amit a fővárosi támogatásból meghagytak. Azzal már beszőnyegezhető egy kisebb koncertterem. Talán Fischer helyett a Magyar Idők cikkét jegyző Gajdics Ottó elvezényelgetne benne. Megy majd neki is, csak nem lehet olyan nagy tudomány hadonászni egy pálcával?!