Drága Barátaim, Polgártársaim!

Őszintén szólva kevésbé szeretem az édességet, ám annyit disznólkodt(unk)am, hogy elérkezettnek láttam az időt arra, végre egy kicsit könnyebb kaja is legyen. Talán egy kis édesség, ha ez annak minősülhet a maga szerény, de annál látványosabb, finomabb megjelenésével. Legyen, mert a mai modern étkezés sem különb annak a bizonyos Deáknénak a vásznánál.

Nem bizony, hiszen hamvas gyermekkoromban, veretes kamasz koromban, aztán a mindent elsöprő fiatalemberré válásom korában is így volt ez, bárhová sodort ez a csodás kulináris világ. Még akkor is, ha erről a szkeptikusok szintén mást mondanak. Ugyanis bárhová sodor bennünket az életünk, hát édességgel, desszerttel mindenhol találkozhatunk. Aztán lehet azt szeretni, vagy sem, de ott van, ott pöffeszkedik minden étlapon, hamiskásan kacsingat ránk, hogy aztán sutba dobhassuk a fogadalmakat, tömhessük magunkba azt gazdagon. Természetesen csak ma, hiszen holnaptól már dobjuk a régi életet, holnaptól miden másként lesz, mint ez idáig.

Valamikor hajdanán, a Déli-pályaudvarral szemben volt egy hírhedt önkiszolgáló étterem, a Velence.

Természetesen ez is olyan volt, mint a Lordok Háza, mitől is lett volna más, zseniális kajákkal olcsón, megfizethetően, változatosan. Mikor beléptem, mindig elkapott az semmivel össze nem hasonlítható adrenalin bomba által okozott- érzés, mikor a bőséget látván, a választás lehetősége, izgalma, az illatok, a látvány orgiája mind, mind előttem állt. Persze korlátozott volt a lehetőségem, hiszen az ebédre kapott Petőfi-bankó, a tízes még csak-csak betakarta volna az ebédet, talán még levesecske, második, szerényen még harmadik is kifutotta volna, ha nem történik az, ami. Jelesül az, hogy a Rigó Jancsi cukrászda előtt vezetett az út a Házig, így aztán Baranyai Petivel kénytelenek voltunk-jobb esetben-egy ruppóért- fagyit venni, de sajnos az is megtörtént, hogy kettő lett a kvantum. Ebédre aztán megmaradt annyi, amennyi, de ebből is telt, igaz szerényebben. Rántott húsra már nem, mert az tíz fölött volt, de egy leves, aztán egy tányér Serpenyős rostélyos, vagy más azért kifutotta. A Serpenyős rostélyos jelesül a paprikás krumpli elegáns elnevezése volt, erről már egyszer volt szó, de az egyik fő sztár soha nem szerepelt az étlapomon. Pedig ott pompázott, illatozott hatalmas adag, kockára kiporciózott formában, teteje ropogósra sülten, jól megszórva porcukorral. Nem szerettem édeset enni főétkezésre soha, aztán az említett okok miatt nem futotta már rá, így aztán ennyi idő elteltével döbbentem rá, hogy ott, a Lordok Házában soha nem ettem ebből a csodás, egyszerű, mégis nagyszerű, mindig izgalmat okozó, fölséges ételből. Lassan megtébolyodok a sok rám telepedő emléktől, hiszen percenként jut eszembe olyan, amiről nem is gondolnám, hát így duráltam neki magam, hogy elkészítsem. Akkor hát íme a Házak egyik fő sztárja, a

VARGABÉLES

Emberemlékezet óta nem ettem, de valahonnan a szürkeállományomból pattant ki, miként a közelmúltban a Rizskoch, vagyis a Rizsfelfújt. Lássuk csak, mi is kell hozzá! Először is 50 dkg tehéntúró, aztán öt szép tojás, öt-tíz deka cukor, kiskanálnyi vaníliás cukor. Majd cérnametélt, amit én megváltoztatva lebbencs tésztára váltottam, egy maréknyi jófajta mazsola, fél deci rum, egy kisebb doboz tejföl, majd egy zacskó réteslap, egy citrom. A lebbencset kicsit megtöröm, majd sós, lobogó vízben megfőzöm, mintegy 10-15 dekányit. Közben a túrót villával jól összetöröm, két evőkanál barna cukorral megszórom. A tojásokat szétválasztom, a mazsolára pedig ráöntöm a jó kis rumot. A tojások sárgáját jól kikeverem a vaníliás cukorral, majd a túróhoz öntöm, miközben egy citrom háját ráreszelem a keverékre, összekeverem a kihűlt, főtt tésztával. A tojások fehérjéjéből pedig egy csipet porcukorral kemény habot verek, aztán óvatosan, spatulával összekeverem az egész cuccot, a lecsöpögtetett mazsolával együtt. Egy magas falú sütőedényt, amiben vagdaltat, akár húskenyeret szoktam sütni, kiolajozok, majd jöhetnek a réteslapok. Szétválasztom őket, megkenem mindegyiket, mindkét oldalát olajjal, akár olvasztott vajjal, majd kibélelem az edényt úgy a lapokkal, hogy a tetején kihajtom azokat. Ebbe az ágyba belehalmozom a túró keveréket, majd a lapokat egyenként ráhajtogatom az anyagra. A tetejét még megkenem olajjal, vagy vajjal aztán irány a 180 fokos előmelegített sütő. 20-25 perc után, mikor gyönyörű arany barnára, ropogósra sült a teteje, akkor kiveszem, majd megszórom porcukorral, pihentetem, aztán kocka alakúra vágom, úgy tálalom. Aki a cukrot mellőzni szeretné, az édesítőt is használhat, hiszen a p..a is azért sós, hogy a cukorbetegek is nyalhassák. Így érkeztünk aztán el ahhoz Barátaim, mikor is a régi idők egyik nagy-nagy kedvencét ehetjük úgy, hogy akár desszertnek, akár második fogásnak tálaljuk magunknak, másoknak, emlékezvén a letűnt időkre, de boldogság hormonként élvezve ezt az ételünket. Ne feledkezzünk meg erről a mára talán letűnt, de el nem tűnt egyszerű, de nagyszerű ételről, gyermek-kamaszkorunk nagy- nagy sztárjáról!